Bájitalkeverők

Egy kis sírás-rívás (de örömünkben)

- Szóval, elmagyaráznád, hogy is gondoltad ezt az egészet?- kérdeztem Finn-től.
- Nem túl nehéz, de nem is olyan könnyű. A lényeg, hogy erősen kell koncentrálni arra a gondolatra, hogy Max még mindig itt van velünk.
- Oké - sóhajtottam. - Csináljuk.

Letérdeltünk a halott fiú mellé, aztán Finn egyszer csak megfogta a kezemet. Ránéztem, mintha nem egészen érteném, mit csinál, aztán rájöttem, hogy ez is csak a rituálé része, úgyhogy megfogtam Marco kezét, és behunytam a szemem. Visszaemlékeztem négy nappal ezelőttre. Amikor méltatlankodva kiáltottam Max után, mert a suli aulájában majdnem fellökött. Amikor az alagútban szinte halálra rémisztett a felnyögésével, hogy ő mennyire éhes. Amikor eltörte a karom. Amikor először megláttam a sebhelyet a hátán. Amikor megöleltem. Amikor összevesztünk. Amikor aggódva nézte, hogy rendben vagyok-e...
Őszintén szólva megszerettem. Ahogy minderre visszagondoltam, minimum egy liter könny kifolyhatott a szememből, de úgy tűnt, működött. Bár a szemem csukva volt, mégis éreztem, hogy előttem valami fényleni kezd. Óvatosan kinyitottam a szemem, és meglepődve láttam, hogy Max egész teste kéken világít. Főleg a háta. Ezek szerint most szűnt meg a hátán a sebhely. Halványan elmosolyodtam, és egy olyan fél perc után a fény megszűnt.

Egy emberként hajoltunk Max fölé, de semmi nem történt. Félve Marco-ra pillantottam, aki úgy tűnt, besokallt, mert ráborult Max-re és sírni kezdett.

- Ne már, haver! Nem hagyhatsz itt minket! Akármennyit baromkodunk, fontos vagy nekünk! Kérlek, ne hagyj itt! Ne hagyj itt, basszus! Ne...

És sírt tovább. Némán néztem, nem szóltam semmit. Aztán egy ismerős hangot hallottam:

-Nem is állt szándékomban.

Örömömben felsikoltottam, és az éppen feltápászkodó Max nyakába borultam. Sikerült! Finn "varázslata" most is működött!
Ott álltunk négyen, összeölelkezve, sírva, és egy darabig biztosan így is maradunk, ha egy gúnyos hang meg nem szólal a hátunk mögött:

- De aranyosak vagytok!

Odafordultunk, és nem akartunk hinni a szemünknek.
Egy, még Marcóénál is szőkébb hajú, felemásszemű fiú állt előttünk, gúnyos mosolyra húzva a száját.
Elkerekedett szemmel néztem rá.