Kiváltságosak

11. Ez segítség?

Felpattanok, zavartan körbe nézek, de az idős hölgy már nincs itt.
-Végállomás!-ordibál a kalauz miközben végig sétál a vonaton, hogy mindenkit letessékeljen. Feltápászkodok és kevés cuccommal együtt leszállok. Az állomás hatalmas, régi építésű, a vonat pedig a belsejébe fut. Nagy íves ablakok díszítik minden oldalán a fal mentén szuveníresek kínálgatják árúikat. Egy szélső padhoz megyek, hogy kicsit össze szedjem magam és nyugodtan eldöntsem hogyan tovább. Ruhámat rendezgetem miközben egy hideg fém érintését érzem a mellkasomon. Egy ezüst nyaklánc az, aminek a medál része mintha valami világoskék folyadékot tartalmazna, hogy kerületet ez hozzám, biztos az a nő akasztotta a nyakamba. Már éppen elkeserednék magányomban és tehetetlenségemben mikor egy ismerős arc közeledését látom.
-Hogy találtál meg?-vetem oda elég flegmán.
-Nem volt túl nehéz. Nem kellett volna Eriket úgy ott hagynod.
-Honnan szerzett tudomást, rólam a Minare?
-Nemtudom, a baráti körömből hallottam, hogy titeket keresnek.
-Jöttél, hogy te adhass át nekik? Látni szeretnéd a szenvedésem ugye?
-Egyáltalán nem ezért vagyok itt.
-Akkor?
-Sajnos kötelességem segítse neked.
-Jó akkor hozz kaját, éhes vagyok.
-Nem azt mondtam, hogy a csicskád vagyok.-elindul a hatalmas nyitott fa ajtó felé. Felkapom a cuccaimat és utána megyek. Nem messze parkol, belülök a nagy fekete terepjárójáró anyósülésére. Fogalmam sincs, hogy érhetett ide ilyen hamar. Kb egy órája utazunk szótlanul mikor megáll egy hatalmas díszes szálloda parkolójában.
-Azt hittem kerülnünk kéne a feltűnést.-kiszáll és a csomagtartóhoz sétál majd vissza.
-Ezeket vedd fel.-hozzám vágja a piros csipkés miniruhámat és hozzá illő tűsarkút, a ruháim között kutatott a szemét.
-Ezt nem gondolod komolyan.-tágra nyilik a szemem mikor egy parókát látok meg a ruhadarab között. Mély levegőt veszek és magamra húzom a már évek óta nem hordott göncöt, majd a műhajat. Meglepően jól állnak a vállig érő szőke tincsek. Teljesen más nő néz rám a visszapillantó tükörből. Hátra nyúlok a hátsó ülésre és előkapom a neszeszeres táskám hátha találok benne vörös rúzst és tust. Gyosras kifestem magam. Kiszállok a kocsiból Davehez.
-Erik tudja, hogy értem jöttél?-elidőzik rajtam a tekintete, főként hosszú lábaimon.
-Nem, így könnyebb lesz őt és téged is megvédeni. Szóltam a szüleimnek, úgyhogy érte mennek.
-Nagyon rosszul van?
-Ez enyhe kifejezés az állapotára. Hiszen semmi rosszat nem tett.
-De tett volna, ha nem érek oda időben. Amúgy is kitudja mióta flörtölnek.
-Hagyj már a hülye féltékenységi rohamoddal. Menjünk inkább.-meg fogja a karomat, hogy elindítson, de amilyen hirtelen hozzám ér úgy el is kapja a kezét. Tágra nyílt szemekkel néz a mellkasomra.-Ezt honnan szerezted?
-Azt hiszem egy hölgy adta nekem a vonaton. Miért mi ez?
-Azt hittem csak mítosz. Pár évtizede egy kiváltságos nő szerelmes lett egy emberbe...
-Ismerem a történetet azzal a hölggyel találkoztam aki ezt átélte.
-A mítosz szerint miután végig nézte szerelme halálát a könnycsepjeit egy medálba gyűjtötte ami ezáltal varázs erővel lett felruházva.
-Milyen erővel?-kérdeztem döbbenten.
-Azt hiszem a viselője eltud bújni a kiváltságosak képességei elől. De nem tudom, hogy tényleg működik-e. Ezzel még jobb esélyeink lesznek, ha esetleg valaki a fejedbe akar nézni. Habár remélem nem mernek vele megpróbálkozni.
-Ezt, hogy érted?
-Úgy, hogy te az én partnerem leszel itt és nemigen szeretnének ujjat húzni velem, vagy az itteni szabályokkal.
-Milyen szabályok vannak?
-Elég lesz a kérdésekből kezdesz idegesíteni. Induljunk végre.
Bemegyünk a több emeletes kőfaragványokkal díszített épületbe egy forgóajtón keresztül. A pár méterre előttünk elhelyezkedő recepcióhoz vörös szőnyeg vezet. Jobb oldalon egy bárpult van, bal oldalon pedig bézs színű fotelek helyezkednek el lakkozott fa asztalokkal. A derekamnál megfog és közelebb húz magához, kicsit kibillenek az egyensúlyomból már rég nem volt rajtam hasonló cipő.
-Muszáj ez?-felnézek rá de ő rám sem hederít.