A szenvedő és a szemtanúk

1.A férfi akit üldöz az eső

1. A férfi, akit üldöz az eső

 

Az eső erősen kopogtatta az apró, már-már omladozó, lebontásra tökéletesen megérett házak rozsdás bádogból kontár módra összefaragott tetőszerkezeteit. A falu ködben úszott, még a cipőm orrát sem láttam, nemhogy az előttem aknamezőként unatkozó pocsolyákat. Bár teljesen mindegy volt, hiszen a pocsolyák elvégre olyanok, mint az élet problémái, még ha előre látja is őket az ember, néha lehetetlen az elkerülésük.

Mit ne mondjak, szebb, hívogatóbb látványra számítottam a vonatban. Ha az ember orvosi egyetemet végez, azért nem Walesben, egy Isten háta mögötti, ködös kisvárosban képzeli el az életét. A fiatal, tapasztalatlan orvos viszont ne válogasson, örüljön, ha itt is munkát kap. Az orvoshiány miatt ezt nem igazán értettem, de most már ha ide száműztek, nincs mit tenni, teszem a dolgom. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a falu, bár lepukkant, az én munkáltatóm, a ködben úszó bádogtetőkön túl magasló kastélyban lakott. Egy idős, hóbortos, de kőgazdag earl, akinek furcsáságairól és egyéb dolgairól később ejtünk szót.

A falu viszont így sem volt elég vonzó számomra. Először is szakadt az eső. Utálom az esőt. Ha valamilyen módon szert tennék három kívánságra, az egyik minden bizonnyal az eső nevű jelenség eltörlése lenne. A hó még elmegy.

A vonatban ülve már láttam a miattam várakozó lovaskocsit, amely majd elszállít  Earl of Gower kastélyába. Leszedtem hatalmas utazótáskámat a poggyásztartóból, és elindultam a vonat ajtaja felé. Az még vadul fújta a gőzt minden nyílásán, igazi velszi sárkányhoz méltóan.

Amint kiléptem a vonatból, lábam egy pocsolyában landolt.

- Ez az átkozott eső ! Mindenhová üldöz ! – kiabáltam, miközben nemrég vásárolt, méregdrága Lacoste márkájú, fekete bőrcipőmből a vizet ráztam.  Dühösen, de körültekintően lépkedtem a hintóig.

A kocsi elé két hatalmas fekete ló volt fogva. Vadul prüszköltek és a sárban kaparásztak, összecsapva maguk körül mindent. A mennydörgés és villámok láthatóan felzaklatták őket, de a kocsis mindent kézben tartott, nem próbálkoztak szökéssel.

A bakon egy nem túl barátságos külsejű férfi ücsörgött a gyeplőt szorongatva. Olyan volt, mintha egy Dickens könyvből lépett volna elő. Fején magas cilinder, ami már teljesen elázott, de ritka ősz haját megvédte ettől a folyamattól. Vastag ősz pofaszakálla volt, s orra hatalmas darab fekete pontokkal tarkítva, rajta bibircsókkal, mely úgy mozgott a süvítő szélben, mintha külön életet élne. Éles, metsző ajkai és álla mélységes szigort árasztottak, de az ember biztos volt benne, hogy ennél a férfinál biztonságban vannak a titkai.

Amint a kocsi mellé értem, fejét lassan, higgadtan felém fordította, majd elég megvető tekintettel nézett végig rajtam, és vizsgálgatott, míg én zavartan próbáltam ázott hajamat hátrasimítani. Nem lehettem valami kellemes látvány. Fekete öltönynadrágom már térdig sáros volt, zakóm kopott, sok mindent megélt már velem, egyfajta kabalaként tekintettem már rá. Alatta fehér inget viseltem, mely a sok mosásban megfakult, mint minden, amit az idő kezelésbe vesz: az emlékek , az élmények, és mi magunk is.

- Maga volna az orvos ? –kérdezte alig hallható, rekedt hangon. Biztosan szivarozik.

- Igen. Én. – válaszoltam röviden és ingerülten, mivel még mindig áztam.

- Üljön be. Dennis vagyok, a Willox család komornyikja. Én fogom magát elvinni a goweri kastélyba.

- Köszönöm – és tényleg igazán hálás voltam neki, hogy nem kell tovább áznom, máris szerzett nálam egy jó pontot ez a vén zombi. Ez a zombi megnevezés egyáltalán nem sértő, ha belegondolunk, hogy ezek a fura élőholt lények agyak után sóvárognak, míg manapság egyre kevesebb ember érzi eme szervnek szükségét.