Park Jimin úgy dönt, lakást vesz. Az ingatlan kicsi, költeni is kell rá, nincs az épületben sem konditerem, sem uszoda, sem spa részleg. Egyetlen extra jár hozzá, a két éves szomszéd kislány olykor átszűrődő édes kacagása és tündéri éneklése, Jiminn...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jimin:
Szinte már mindegyik srácnak volt saját lakása a bandából, így megfogadva TaeHyung tanácsát, úgy döntöttem: én is veszek egy kisebb ingatlant. Hosszas nézelődést követően, kiválasztottam párat, ami a képek alapján megtetszett, majd felhívtam a közvetítő irodát. Szombat délutánra már az elsőt vettem górcső alá az ingatlanos, Lee SeoHyeon segédletével. Nem lett volna a nővel semmi problémám, ha nem akart volna minden második percben kikezdeni velem és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni. Egyébként, csinos volt, de nem az a fajta, akivel az ember fia hosszútávra tervez. Maga az épület nem kifejezetten volt luxus, vagy elit környék. Inkább egyszerű, mégis biztonságos és nyugodt. Semmi nagyzolás, mégis ez a családias hangulat tette számomra olyan szimpatikussá. Egy alig száz négyzetméternyi parkosított terület ölelte körbe a tömböt, gondosan nyírt gyeppel, padokkal és egy játszótérrel. Ezen átsétálva jutottunk be a lépcsőházba, melyben a világoszöld szín dominált, vidámságot árasztva. Izgatottá váltam, amikor beszálltunk a liftbe. SeoHyeon látványosan kioldotta blúza legfelső gombját, ezzel szabad rálátást biztosítva dekoltázsára, mire fejemet ingattam. Egész a negyedikig mentünk a felvonóval, majd kilépve a liftből a nő beszélni kezdett. - Noha nincs edzőterem, uszoda, kávézó, spa részleg és nem is egy nívós lakónegyed, mellette szól, hogy kedvesek a szomszédok, összetartó lakóközösség van, biztonságos a környék és a lakás fenntartása olcsó. Bár, Önnek nem jelent gondot a pénz – mosolygott irritálóan. Válaszra nyitottam a számat, ám a lábaimnak puffanó aprócska teremtés meggátolt ebben. Édes kuncogással bújt el mögöttem, kicsiny karjaival térdeimet ölelve. Önkéntelenül is felfelé kunkorodtak ajkaim, lepillantva az idegenre. A két év körüli kislány reszketve az izgalomtól kacagott. - Eliza? Eliza! – szólongatta egy női hang játékosan, bekanyarodva a folyosón. A lábaimnál rejtőző csöppséghez guggoltam, kedvesen mosolyogva rá. Édesen festett kerek, pufók arcocskájával, hatalmas, barna szemeivel és szőkés tincseit egybefogó balerina kontyával. Nem ázsiai volt, ennek ellenére, bizton állítom, a legaranyosabb, legcsodásabb kislány volt, kit valaha is láttam. - Szia kis hölgy! – köszöntem neki. A gyermek olyan áhítattal pislogott rám, mintha valami mesebeli lényt látna és ez megmelengette szívemet. - Szia! – szólalt meg vékony, mégis angyali hangján. - Eliza! – hangzott ismét -feltételezem- édesanyja hívása. A fiatal, -tippjeim szerint- velem egykorú nő mellénk ért. Egyik markában egy nehéznek látszó szatyrot cipelt, másikban egy plüss bárányt szorongatott. Hosszú, szőke tincsei és nagy zöld szemei miatt akaratlanul is Aranyhaj jutott eszembe a meséből. - Igazán pórázra köthetné a kölykét – oktatta ki lekezelő hangnemben SeoHyeon. Hát, ha eddig morfondíroztam rajta, hogy esetleg meghívom egy kávéra, ezzel a kifejezetten ellenséges megnyilvánulásával el is veszítette minden esélyét. - Elnézést, nem szerettünk volna gondot okozni – szabadkozott a szőke. - Nem okoztak gondot – egyenesedtem fel – A kislánya elbűvölően aranyos – simogattam meg az említett picike fejét, aki erre kuncogott. - Köszönöm – hajolt meg enyhén, majd gyermekére nézett – Gyere Kincsem. Búcsúzóul még rámosolyogtam Elizára, aztán tekintettemmel végig követtem, amint a szomszédos ajtó mögött el is tűnnek. Pillanatnyi csend állt be, melyet az ingatlanos tört meg gunyoros horkantásával. - Megáll az ember esze, hogy ezek a külföldiek képtelenek megnevelni a kölykeiket – morogta. Mosolyom lefagyott, arcom elkomorult. Ez az édes csöppség semmi rosszat nem tett, mindössze játszott. SeoHyeon kinyitotta a lakást, ezzel megmutatva egy igencsak tágas nappalit. Illedelmesen előre engedtem, míg újfent mondandójába kezdett. - Mint említettem, nem luxus apartman, viszont, takaros otthont lehet belőle varázsolni. A falak elég vékonyak, de egy vastagabb szigeteléssel megoldható a probléma. 60 négyzetméteres, két hálószobás, valamint, ahogyan azt látja, tartozik hozzá egy erkély, aminek hibája, hogy a szomszéddal közös, de le lehet falazni és saját erkélye lehet. Inkább magam jártam körbe a helyiségeket, bár a nő szüntelenül a sarkamban volt, követve mindenhová. Igaza volt, köze sem volt a luxushoz. A falakra ráfért volna egy festés, a fürdőszobai csap csepegett és a csempét is le kellett volna sikálni. Visszasétáltam a nappaliba, ahonnan nyílt az amerikai stílusú tágas konyha. - Mr. Park önnek sokkal inkább ajánlanék egy nagyszerű lakást a Gangam negyedben. Kétszáz négyzetméter, tágas, gépesített konyha, jakuzzi, a földszinten edzőterem, uszoda... – áradozott. Tiszta sor, hogy a saját pénztárcáját szerette volna általam felpumpolni. Minél drágább ingatlant ad el nekem, annál több részesedést kap. Kíváncsian mentem az erkélyhez, kinyitva az ajtót, kilépve a kellemes, nyári melegbe. Kifejezetten tágas volt és a szomszédos lakás előtt gondosan rendben tartva, rengeteg növénnyel és műfűvel, egy kisebb oázist varázsolva oda, ami elképesztően kellemes látványt nyújtott. Az ő ajtajuk bukóra nyitva volt, így hallhattam a tőlük kiszűrődő Blackpink dalt és a nő tapsolását. Odébb léptem, érdeklődve meglesve, mi folyik náluk. A függöny miatt homályosan, de láthattam, amint Eliza tündérien táncikál, hol balettozva, hol spárgázva -pukedlizve. Valóban ő volt a legcukibb kislány, akit valaha láthattam. Mozdulatai egyszerre voltak suták, mégis lenyűgöző kecsességgel mozgatta kezeit. A produkció véget ért, mire az anyukája tapsviharba kezdett. - Bravó! Bravissimo! Hölgyeim és uraim, az utánozhatatlan, senkihez sem fogható, egyedi és néha hisztérikus... A dáma, a művésznő, a táncművészet úrnője... Eliza Bennet. Hatalmas ovációt a ladynek, aki olyat denszelt itt a kuplerájos nappali közepén, hogy még a picsám is beleremegett – tapsolt megint. Nevettem a kifejezetten különleges felkonfon, figyelve, miként Eliza meghajol, élvezve anyukája rajongását. - Mr. Park? Indulhatnánk a következő ingatlanhoz? Azt hiszem, már mindent látott – terelte vissza gondolataimat SeoHyeon. - Persze – bólintottam. Beljebb léptem, készülve arra, bezárom az erkélyajtót, itt hagyva az első lakást, ami nem egészen stimmelt az elképzeléseimnek, ám akkor felcsendült a világ lecsodálatosabb hangja, Eliza kacagása. Az a fajta gyermeki kacaj, mely őszinte és még a legnehezebb napjaidon is felvidít, elfeledtetve veled minden rosszat. Ajkaim sokadszorra kunkorodtak felfelé az ismeretlen szomszédkislány miatt, aztán az ingatlanos nőhöz fordultam. - Tudja mit? Azt hiszem, megveszem. Tetszik ez a lakás – bólintottam. - MR. Park a másikat még nem is látta. Ez csak egy kis, olcsó lakás, semmi extra nincs benne és... – hadarta. - Megveszem – ismételtem határozottabban. Talán, tényleg nem rendelkezett jakuzzival és egyéb ilyen kényelemmel, az oldalt lakó tündér kacagása számomra felért a lehető legszuperebb extrával. Úgy sem leszek sokat itt, ha meg mégis, ébredhetek Eliza nevetésére...
