Call me your DADDY - |Park JiMin|

11. - Valóság

Jimin:

Hosszas könyörgés után Eliza hajlandó volt letenni a telefont és elbúcsúzni szívszerelmétől, TaeHyungtól. A legjobb barátom volt, mégis féltékeny voltam rá a reggeli miatt. Klisésen hangzik, de tényleg bármit megkaphattunk a srácokkal, amire vágytunk. Vehettünk drága holmikat, márkás autókat, luxus ingatlanokat, lányok és nők milliói rajongtak értünk, gazdagok és sikeresek voltunk. Eliza feltétlen szeretete azonban olyan mérhetetlenül értékes és felbecsülhetetlen dolog volt, mely csak keveseknek adatott meg. Ő a kis ártatlan, tiszta valójával nem az idolt látta bennem. Nem azért szeretett, mert én voltam Park Jimin a Bangtanból, hanem önmagamért. Neki nem kellett színészkednem, nem kellett kötelezően másnak mutatnom magam, mint ami valójában vagyok. Eliza Jimet szerette. A srácot a szomszédból, aki reggelente baba kávét iszik vele, segít neki kezet mosni, mesét néz vele és imádja azt a tündéri kacagását, amely a felhőtlen boldogságot hozza. Sok-sok év után először töprengtem el azon, mi lenne, ha nem folytatnám többé. Ha csak Park Jimin lennék, egy egyszerű srác, Eliza apukája. Belesajdult a szívem a gondolatába is. Pár hét múlva itt kell őket hagynom, visszatérve a fárasztó mókuskerékbe. Abba az életbe, mely gyötrelmesen távol áll ettől az idilli nyugalomtól. Szerettem volna még hónapokat, éveket úgy tölteni, hogy az első amit meglátok, az egy édes, kicsiny angyal mosolya.
- Jimin!
- Hmm? – kaptam fel fejem a képernyő bámulásából.
Sasha bájos mosollyal guggolt le elém a kanapéhoz, én pedig akaratlanul is ittam a látványát. Fenségesen festett, annak ellenére, hogy nem viselt sminket, nem hordott márkás holmikat és haját mindössze felkontyolta.
- Mondtam, hogy ne hagyd elaludni ebéd előtt – simogatta meg vigyázva az ölemben kuporgó  alvó kislányát – Beviszem az ágyába.
- Majd én – ajánlkoztam, sürgetve.
Sasha szélesebb görbülettel ajkain bólintott, aztán óvatos csókot nyomott számra, ezzel meglódítva szívverésem. Finoman felnyaláboltam Elizát és vigyázó léptekkel a szobájába vittem. Nagyon gyengéden befektettem az ágyikójába, betakargattam és megpusziltam a fejét. Annyira tökéletesen festett, akár egy valódi angyalka, ezért mobilommal fotót készítve, megörökítettem az emléket. Csendesen sétáltam vissza a nappaliba, ahol a nő kivételesen a dohányzóasztalra terített meg. Sasha egyébiránt oltári jól főzött. Bármit kóstoltam, amit készített, fenséges ízeket kaptam. A menü most is telitalálat volt. Csirkepaprikás tésztával, desszertnek pedig palacsinta. Kissé irigyeltem is az én Elizámat, amiért mindennap ilyesmit ehet. Házikosztot. 
- Jó étvágyat! – mondtuk egyszerre Sashaval.
Hümmögve, bólogatva eszegettem. Eszegettem? Habzsoltam a mennyei ételt, megmosolyogtatva barátnőmet.
- Hmm... – kezdtem mondandómat lenyelve a falatot – Szeretnélek bemutatni a szüleimnek.
- Jimin – sóhajtotta – Aranyos vagy, de nem kell elkapkodni a dolgokat. Egyáltalán nem biztos még semmi.
- Miről beszélsz? – ráncoltam homlokom.
- Na, jó. – Könyökölt fel az asztallapra – Baromira el vagy tévedve. Azt hiszed, az életünk egy csodálatos, szivárványos tündérmese. Rohadtul nem az. Kurva nehéz szülőnek lenni. Te csak a nyugalmat és a rendet látod, amire annyira vágysz, pedig, sokkal összetettebb ennél. Azt hiszed, Eliza mintagyerek, én meg mintaanyuka vagyok. Egyáltalán nem így van. Szarrá gürizem magam egész héten, mások seggét nyalva, egy kis plusz pénzt remélve. Aztán kapkodva elrohanok a lányomért az oviba, aki vagy jó hangulatában van, vagy nem. Képzeld, Eliza is szokott ám hisztizni, akár csak a többi gyerek. Nem is kicsit. Volt arra is precedens, hogy feljött az alattunk lakó néni, mert azt hitte, kínzom Elizát és azért sikoltozik és toporzékol egy órája. Nehezen lehet megnyugtatni. Állhatok a fejemre is, nem válik be. Nem akar értelmesen beszélni, ami miatt pszichológushoz kell vinnem minden szerdán, amit természetesen nekem kell fizetnem. A gyermekvédelmisek lószart sem segítenek, noha nem egyszer előfordul, hogy a számlákat is alig tudom befizetni. A közösköltséggel speciel el vagyok maradva. Vannak nehéz napjaim. Nagyon sokszor. Olyankor türelmetlen vagyok és csak sírok, hosszú órákon át. A szociális életem kimerül abban, hogy néha dumálok pár jó fej anyukával a játszótéren, akik tökéletesen megértenek engem és azt, min megyek keresztül. Sőt, Eliza szokott beteg is lenni. Meglepetés! – tárta szét gúnyolódva kezeit – Olyankor szüntelenül sír, hisztizik, a gyógyszert pedig nem akarja bevenni. Egész nap és egész éjjel ringatnom kell, ami okán a házimunka elmarad és a lakás úszik a dzsuvában. Ilyenkor vele együtt zokogok, mert tehetetlen vagyok. Mielőtt felmerül benned, hogy a segítségedet remélve regéltem ezt most el, tévedsz. Te egy idol vagy Jimin. Elhiszem, hogy szar egyedül, de ne akarj ragaszkodni hozzánk. Én sem teszem fordított esetben. Most minden szép és jó, aztán el fogsz menni turnézni, forgatni, franc sem tudja, miket szoktál csinálni, a lényeg az, elfogsz minket felejteni. Sok lesz neked ez és többé nem látunk. Ha rám nem is vagy tekintettel, Elizára legyél – kérte hátra dőlve, befejezve mondandóját.
Sokkosan pislogtam a nőre. Vaknak tituláltam magam, amiért semmit sem érzékeltem a problémáiból és ezért nehezteltem magamra. Másrészt, sírhatnékom támadt a nyilvánvalótól, Sasha nem bízik bennem. Abban a hitben van, lelépek az első utunkba kerülő nehézségnél és feladom. Tévedett.
- Egy párkapcsolat arról szól, hogy közösen oldják meg a gondokat – közöltem sok perccel később.
- Ez nem lesz párkapcsolat Jimin – ingatta fejét – Túlságosan nehéz lenne és kivitelezhetetlen.
- Kivitelezhetetlen? – visszhangoztam – Itt vagyok. Most is itt vagyok.
- Szüneted van. És aztán? Hébe-hóba meglátogatsz minket, amikor unatkozol, vagy nincs jobb dolgod és apucisat szeretnél játszani? Hetekig, hónapokig távol vagy. Vagy, esetleg magaddal akarsz cipelni minket mindenhová? Te idol vagy, ez nem fog menni. Nekem biztos pont kell, nem egy olyan, aki néha-néha felbukkan.
- Van még időnk kitalálni. Sasha belementél – intettem a fürdő felé, ahol a beszélgetés zajlott – Beleegyeztél, hogy megpróbáljuk – beszéltem kétségbeesetten.
- Akkor, nem gondoltam át rendesen – ingatta fejét.
- Én igen – vágtam rá – Úgy gondolod, meghátrálok, de ez nem így lesz. Szeretlek Titeket és oké, aláírom, nem ismerlek olyan régóta, csak pár hete, ennek ellenére sosem voltam még ennyire biztos, mint most abban, hogy akarom ezt – győzködtem.
- Jimin – fogta meg kezem Sasha – Te egy nagyszerű srác vagy. Remek ember, de nem ide való. Egy nap biztosan boldog leszel, ha megtalálod azt a lányt, akibe beleszeretsz, elveszed feleségül, családot alapítasz vele. Nagyszerű apa fog válni belőled, de nem...
- Ezt fejezd be! – csattantam fel – Ne gyere ezzel a béna szakítós dumával. „Nem veled van baj, én vagyok elcseszett.” – idéztem a filmekben látott szöveget – Gondjaid vannak? Megoldjuk. Biztos pontot szeretnél? Az leszek. Kevesebb távollét? Megoldom.
- Ez nem ilyen könnyű – sóhajtotta.
- Dehogynem – jelentettem ki határozottan – Fogalmad sincs, milyen elszánt vagyok.