Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
–somedays, you're the best thing in my life xjjgx
Hezitálva fogtam az emeleti lakás bejáratának ezüst kilincsére, hatalmasat szívva az elévült lépcsőház olcsó tisztítószertől bűzlő levegőjéből, remélvén hogy aggódó szülőm mérgének gondolatától megtisztulva, bátorságot nyerek a küszöbön való átlépéshez. Mindezt hiába, szívem rémült kalapálásának a szorosan mellém simuló férfi kuncogása sem volt elegendő gyógyír. Rettegtem édesanyám haragjától, mintha ismét egy lázadó tinédzserkori emlékemben élnék.
- Talán indulnunk kéne... -pillantottam az idősebb felé ártatlanul, magamban fohászkodva hirtelenjében kiötlött tervem sikeréért.- Késésben vagyunk, nem gondolja Kim doktor? -kínos görbére kerekítve ajkaim, könyörgő tekintettel szemeztem a rajtam szórakozó személy sötét íriszeivel.
- Ugyan már, Jeon... -felelte szórakozottan.- Felnőtt ember, mitől fél ennyire? -arcán továbbra is gyermeki csintalanság ragyogott, miközben karjait észrevétlenül derekam köré fonta.- Különben is, amíg engem lát nincs mitől tartania... -suttogta fejét álmosan fektetve vállamra, ezzel elérvén, hogy reszketeg sóhajt hallatva elemeljem jobbomat az ajtót nyitó karról, s ujjaimat az engem ölelő egyén összekulcsolt kacsóira vezetve, határozottan nyomjam meg másik kezemmel az ajtótól balra pirosló csengő, villanykapcsolóhoz hasonló gombját.
- Tudja maga milyen vakmerő lépés figyelmen kívül hagyni az édesanyja hívásait?? -szemeimet lehunyva, fejemet övének döntöttem, míg képemet az égető zavar vöröslő felhőcskéi vették birtokukba, így jutattva eszembe a másik közelségét, mely szinte már félreérthető jelként értelmezhető, mégis Taehyung érintése olyannyira nyugtató hatással bírt rám, hogy szinte el is feledtem korábbi idegességem okát.
- Higgye el, Jeongguk... -hallatta játékosan, s apró csókot nyomva arcomra engedett ölelésén, ezzel megbontva az idillt, mely az elmúlt egy-két percben váratlan vendégként férkőzött közénk, akárcsak az idősebb otthonában, valamint az ide vezető úton, kettesben töltött idők alatt.- Én is voltam kamasz... -szavai következtében pimasz félmosolyra húzott ajkai szinte végszóként figyelmeztették, a feltehetőleg imént csengőrszóra felriadt szülőmet, ki lassan nyitva a zárat, hagyta hogy annak kulcsai hangos csatogással fokozzák izgalmam.
- Jeongguk... -szólalt meg az ajtóban álló asszony. Tekintetéből aggodalom, és megkönnyebbülés áradt, amint rám emelte pillantását. Nem foglalkozva a lépcsőház hűvös légkörével szorosan karolt magához, mintha attól félt volna csupán egy álomkép vagyok, mely bármikor eltűnhet karjai közül.- Annyira aggódtam érted, kisfiam. -szipogta, arcomat két tenyere közé véve.
