Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-i'm not okay, i feel so scattered xkthx
Sűrűn hullva engedi vizes függönyét alá az ég, szürke gomolykarnisával lopva el a nyári Nap minden éltető sugarának szövegét, megfosztva őket szerepüktől, teljességgel átvéve így a hatalmat az égbolt végeláthatatlan színpadán. Akárcsak a háborús nyilak, kíméletlenül mosták el a nagyvárosi élet szokványos elemeit; magába fojtva ezzel a szükős utcákat járó, lármázó embertömeget, és az útjait terhelő járművek kígyózó sorait. Mocskos könnyeiből alkotva kórust kiabálta túl magát a természet, mindnyájunk hangját, még saját sóhaját is elnyomva záporával. Mindent felülmúlt, néhány esőcsepp ártatlan koppanása, néhány szürke viharfelhő szoros körtánca. De a te hangodtól még a halál sem tudná megfosztani gondolataimat.
Lassan már két hete, hogy Kim Taehyung ígéretet téve lépett ki szobám ajtaján, s ezzel együtt az életemből egyaránt. Eltűnt, akár egy csaló délibáb, mi a valóban soha nem is lett volna. De én bolond módjára hittem, hiszen hamis remények hálójába gabalyodtam hazug tettei által; nevetségessé téve engem, csupán mert vakon bíztam abban, hogy az ördög is képes levetni könyörtelen álarcát. Nos, tévedni emberi dolog.
- Bele is szívsz, vagy csak hagyod elégni? -utalt a kezemben parázsló cigarettára, mely valóban kiábrándító díszként ékeskedett szoborrá vált ujjaim fogságába zárva, a percek teltével csupán értéktelen hamuvá öregedvén.
- Oh, Namjoon... -eszméltem fel birtokló gondolataim vitáiból, s az eddig szorongatott méregrudat eltaposva, kezeimet fehér köpenyem zsebeibe rejtettem, és tekintetem elszakítottam a gyermekkórház elázott parkolójától, majd az idősebb felé fordultam.- Észre sem vettem, hogy itt vagy... -halvány görbét erőltettem ajkaimra, így próbálva meg álcázni a lelkemben uralkodó, érzelmi káoszt.- Megint késésben lennék? -arcomra hirtelen komor kifejezést öltve, reszketeg hanggal feltéve kérdésemet igyekeztem megbánást tanusítani jelenlegi felettesem, s egyben régi barátom felé.
- Kivételesen nem, hiszen már tíz perce lejárt a műszakod... -felelte kedves mosollyal pillantva rám, miután megfejtette a csuklóját szorító karóra mutatóinak állását.
- Ilyen gyorsan elrepült volna az idő? -képemre a meglepettség vonásai rajzolódtak; ismét eltelt egy munkanap nélküle.
- Jeongguk, vasárnap van ilyenkor csak délelőtt szükséges megjelenned. -mondta, fejét szórakozottan ingatva.- Lenne még némi papírmunka, de nem marasztallak, hiszen nem szükséges jelen lenned a további viziteken... -tudomásul véve mondandóját, bólintottam, s ezt követően figyelmemet ismét a várost sújtó, tomboló viharnak szenteltem.
Csend ült közénk. Némán hallgattuk az eső zagyva szónoklatát; miként a boldogságot ócsárolva, gúnyosan nevet ránk a nyár tisztaságát fogságba ejtő, szürke felhők bosszús hada, mely haragomhoz hasonlóan véres küzdelmekkel próbálta visszaszorítani szívem minden erőtlen, szerelmes sóhaját, minden egyes Kim Taehyungért sóvárgó halk szavát. Hiánya birtokba véve eszem egy parányi sarkát, tudat alatt próbált enyhíteni a bennem dúló düh ámokfutásán, ezzel a bánat vizére evezve engem, megviselt csónakom fedelzetén hagyva, tehetetlenül. Csalódottságom, s mérgem szolgált egyetlen mentőmellényként gyenge érzelmeim hiszékenységtől mély óceánján. De akárcsak a ragyogni vágyó, nyári Nap meleg karjai, mik a makacs fekete nyáj mögül suttogtak reménytelien... Az általa keltett magány torkomra szorítva ébresztette fel a lelkem legmélyén megbúvó, naivan epekedő keserűséget; mint a fülledt hőség, mely a zápor ridegsége ellen tiltakozva bújik meg, csintalan játékot űzve, így még legapróbb döntéseinket is nehézségekkel ruházva fel.
