Elveszve [Larry Stylinson]

1.

Egy csodálatos nyári napnak nézünk elébe. Kint a madarak boldogan csiripelnek, miközben élvezik a nap sugarait, ami erős, meleg fénnyel lepi be az utcákat, és a szülők, a gyerekekkel együtt mennek ki a kellemes időbe. Csakhogy, nem ez a valóság. A tiszta ég helyett, sötét felhők vannak jelen, a gyönyörű nap sugarai helyét a szakadó eső vette át. A szülők pedig egyedül járkálnak az utakon, hogy időben beérjenek a munkahelyükre. Mindenki kezében egy-egy ernyő van, hogy egy kicsit meg tudják védeni magukat a zuhogó esőtől. Mindenkinél, kivéve nálam, mert én az egyik fotelben felejtettem, mert eléggé fáradtan ébredtem. Szóval, kapucnival a fejemen próbálok meg minél hamarabb beérni a munkahelyemre, hogy ne legyen tüdőgyulladásom a szörnyű eső miatt. Igen, átlagos nyári nap, Londonban.

Úgy 10 perc gyors léptek után, végre megláttam a nagy fehér épületet a rácsos ablakaival. Sietős léptekkel mentem be a kapun és köszönés képpen, biccentettem egyet a kapusnak, majd tovább folytattam utamat. Az épület ajtaja előtt, előhalásztam zsebemből a kártyámat és a kis érzékelőhöz érintve, kinyitottam az ajtót. Ahogy átléptem az ajtó küszöbét, kifújtam a bent tartott levegőm, hogy rendezzem lélegzetvételem. Teljesen átáztam a kinti időjárás miatt, szóval nagy csoda lenne, ha nem fáznék meg.

Leellenőriztem, hogyha be van-e zárva az ajtó, majd megbizonyosodva róla, az irodám felé vettem az irányt. Útközben összefutottam pár kolégámmal akiknek biccentés képpen köszöntem, majd a folyósó végén, lefordultam és az ajtó előtt - amelyiken a nevemet írta - megálltam és elővettem a kulcsomat. Betettem a zárba, majd egy fordítással, kattant a zár, ezzel jelezve, az ajtó nyitva van. Beléptem a kis helységbe, ahol a szekrényhez mentem és elővettem egy fehér köpenyt, hozzá egy fehér nadrágot és a fehér cipőt. Gyorsan átöltöztem, majd kisietve az irodából, bezártam az ajtót és a kávé automata felé vettem az irányt. Miután bepötyögtem a gépbe, hogy hogy szeretném, pár másodperccel később kész is lett az italom. Belekortyoltam a keserű folyadékba, ami kicsit meleg volt, de legalább felébresztett.

-Azta, Louis! Szörnyen festessz! - hallottam meg mögülem egy ismerős hangot, ezért hátra néztem.

-Úgy is érzem magam, Niall. - feleltem. - Egész éjjel az egyik páciensem dossziéjét tanulmányoztam, ezen kívül még sok papír munkám volt. Az egésszel úgy hajnali négyre fejeztem be. - mondtam, majd újra belekortyoltam kávémba.

-Hát, haver, sajnálom, de figyelj. Azért jöttem, hogy mondjam meg, a főnök keres téged. Beszélni akar veled.

-Miről akar beszélni? - érdeklődtem.

-Azt nem kötötte az orromra. - felelte. - Lehet, hogy kapsz egy új beteget. - tippelgetett, mire válaszul csak vállat vontam.

Akinek nem esett volna még le, pszichiáterként dolgozom London legnagyobb elmegyógyintézetében. Mikor erre a műszakra jelentkeztem, nem gondoltam volna, hogy ennyi energiával és melóval fog járni. De nem bánom, mert már lassan 3 éve itt dolgozom és az eddigi pácienseimen sokat segítettem és sokan már gyógyultan hagyták el az intézet falait. Büszke vagyok azokra, akik legyőzték az úgymond ,,betegségüket" és pár páciensemre - akik egyedül voltak - rá talált a szerelem. Jó érzés őket boldognak látni, és ezt semmi más műszakra se cserélném le. Most pedig itt vagyok, 26 évesen és lehet, hogy ma kapok egy új ,,beteget". Nem szeretem őket így nevezni, mert nem gondolom azt, hogy azok, hanem csak nehezebb a lelki állapotuk, amin mi, orvosok, jobbanmondva, pszichiáterek kell segítsünk.

A kávémat hamar elfogyasztottam, majd elköszönve Nialltől, a főnököm irodája felé vettem az irányt. Niall az egyik kollégám és egyben a legjobb haverom. Az egyetemen szobatársak voltunk és, szerencsére, kollégák is lettünk. Ő is nagyon jó pszichiáter, neki is sok páciense volt, akin tudott segíteni. Mindig számíthattam rá és ő sosem hagyott cserben, ami fordítva is igaz. Ő ott volt nekem, mikor sötétebbek voltak a napjaim. Nélküle, nemtom, hogy hol lennék.