Elveszve [Larry Stylinson]

15.

Steve a megszokott helyén ült, a földön, a falnak támaszkodva, most viszont ott gugollt előtte egy fehér ruhás férfi, aki jobb kezével a hajába tépve húzta hátrébb a fejét. Azonnal becsuktam magam után az ajtót, mire a pasas felkapta a fejét, és rám nézett barna szemeivel. Liam döbbenten nézett fel rám, bennem pedig ekkor pattant el valami. Azonnal átszeltem a köztünk lévő távolságot és a gallérjától megragadva, felhúztam. Ökölbe szorítottam az egyik kezem, majd egy akkorát húztam be neki, hogy hanyat esett előttem. Ahogy kicsit összeszedte magát, egyik kezét az orrához emelte, hogy letöröljön a vérből, ami megindult az ütésem miatt, de nem hagytam neki sok önsajnáltatást, hozzá léptem, majd újra gallérjától megragadva, erősen a falnak löktem. Az ütéstől felszisszent, majd újra a földön hevert. Most viszont nem hagytam, hogy kicsit összeszedje magát, újra hozzá léptem, és ruhájától megragadva, felemeltem és erősen a falnak támasztottam.

-MI A FASZT AKARSZ MÉG MINDIG A BETEGEIMTŐL?! - ordítottam az arcába. - NEM VOLT MÉG ELÉG?! MIT AKARSZ MÉG TŐLÜK?! - üvöltöttem. Kicsit elhúztam a faltól, majd még erősebben löktem neki és tartottam ott. - ÁRULD EL, MI A FASZT AKARSZ MÉG TŐLÜK?!! - üvöltöttem tovább, de nem válaszolt. Helyette mosolyra húzódtak ajkai, amiken már rég végigfolyt a vér és szemeimbe nézett.

-Úgysem tudod megvédeni őket! - kuncogott, mire még egyet behúztam neki. És még egyet.

Az én kezem is kisebesedett az ütésektől, de nem törődtem vele. Forrtam a dühtől. A vörös köd belepte az elmém, és csak azt hallottam, ahogy egy hang azt mondja: ,,ne hagyd abba!"

És ez volt az a pillanat, mikor mindent abbahagytam. Megállítottam az öklömet, ami megint Payne arcához közeledett és a szorításomon is kicsit engedtem. Nem válhatok olyanná, mint ők. Nem akarok bántani embereket. Nem akarok én is olyan lenni, mint ők.

Ezzel a gondolattal, Liamet megint megragadtam két kézzel és az ajtó felé irányítottam.

-Ha még egyszer Steve közelében látlak, akkor nem úszod meg ennyivel! - szűrtem fogaim közt, majd az ajtót kinyitva, kilöktem rajta és azonnal becsuktam.

Vettem pár lélegzetet, hogy pulzusom kicsit lassuljon a sok dühtől, majd nagyot sóhajtva, megfordultam és a földön kuporgó személyre néztem. Steve maga elé meredt, és hallottam halk zokogását.
Azonnal hozzá siettem, majd letérdelve elé, kezeimet vállára helyeztem, mire ijedten nézett rám.

-Hé, semmi baj, én vagyok! - nyugtattam, mire sóhajtott egyet.

Szemei vörösek voltak és puffadtak a sok sírástól. Barna íriszeivel egy darabig engem nézett, majd miután felfogta, hogy miket mondtam neki, fejét mellkasomra hajtotta. Karjaimmal azonnal átöleltem remegő testét, majd hátát kezdtem el simogatni.

-Semmi baj. Itt vagyok. Mostmár itt vagyok. Nem hagyom, hogy bántson téged. - duruzsoltam fülébe.

Egy kicsivel később, lassabban kezdett lélegezni, és kezdett kicsit megnyugodni. Mellé ültem, de nem engedtem el, továbbra is öleltem karjaimmal.

-Mit csinált? - kérdeztem halkan.

Nem akartam ezzel felzaklatni, de meg akartam tudni, hogy mit tett vele az a faszfej. Elegem van abból, hogy még mindig nem hagyja őt békén.
Szerencsére, Steve nem reagált rosszul, csak sóhajtott egyet, majd válaszolt:

-Semmit. - mondta rekedtes hangon. - Csak bejött, hozzám lépett és a hajamba tépett. Valamit suttogott, de olyan halkan mondta, hogy nem értettem és az ijedtségtől teljesen bepánikoltam. Aztán pedig jöttél te, és megmentettél tőle. - nézett rám barna szemeivel hálásan. - Fogalmam sincs, mi lett volna, ha később jössz be hozzám. - rázta meg fejét.