»Pistanthrophobia« [JiKook ff] átírás alatt

3. rész

– Tanár úr – szólított meg hirtelen valaki, mikor épp a tanáriban ültem.

– Áh, Hyungsik! Miben segíthetek? – néztem fel rá a székemből.

– Jiminről lenne szó – hangja most szokatlanul komoly volt.

– Ha a múltkori órán való viselkedésemről akarsz beszélni, akkor előre hozzátenném, hogy már bocsánatot kértem Jimintől. Illetve megpróbáltam – húztam össze a szemöldökeimet

– Nem vádolni jöttem magát – itt tartott egy kis szünetet. – Nem tudom, hogy az igazgató úrral mennyit sikerült beszélniük róla, de Jimin nagyon érzékeny.

– Nem mentünk bele a részletekbe – vontam vállat. – Mit szeretnél, mit csináljak most? – láttam, hogy egy pillanat erejéig hezitál. Mintha azon gondolkodott volna, hogy udvariasan mondja el, vagy csak vágja a képembe. – Nem harapom le a fejed, ha elküldesz melegebb éghajlatra.

– Lehet, hogy priuszom lesz, ha még egyszer így beszél vele – felelte, egy szinte félelmetes hangsúllyal.

– Ilyen sokat jelent neked? – lassan felálltam a székről, hogy vele egy magasságban lehessek.

– Senki sem ismeri Őt olyannyira, mint én. A szavainak bárki másnál is nagy hatása lenne, de nála... – tartott szünetet – elképzelni sem tudja milyen folyamatokat indított el.

– A homoszexualitás nem elfogadott Dél-Koreában – feleltem halkan, egy kacér mosollyal.

– Nem vagyok belé szerelmes, de valóban. Nagyon fontos nekem – nézett mélyen a szemembe.

– Mi ez a nagy védelem? – döntöttem oldalra a fejem. Mint egy házőrző, csodálkozok, hogy még nem habzik a szája.

– Elégedjen meg annyival, hogy meg van rá az okom.

– Ha egy kicsit mesélsz, talán nem említem meg az igazgatónak, hogy milyen csúnyán beszéltetek velem mind a ketten – tettem úgy mintha elgondolkodnék.

– Jimin semmi „csúnyát" nem mondott magának, ellenben maga borzasztóan viselkedett vele – vágott vissza. Egy kis ideig csak egymás szemébe bámultunk. Romantikus mondhatom.

– Nem terveztem semmit sem csinálni Jiminnel. Csak elragadott a hév – vontam vállat. – Soha nem láttam még senkit sem olyan dühösnek, mint akkor Őt. Az egyetlen érzelem, amit eddig láttam rajta az, ez volt – tekintete mintha ellágyult volna. – Miért ilyen elhidegült az emberekkel szemben?

– Meg van rá az oka. Én pedig ezért védem. A főbb kérdés inkább az, hogy miért érdekli magát annyira Jimin?

– Magam sem tudom – ráncoltam a homlokom.

– A tanár-diák kapcsolat sehol sem támogatott, sőt – próbált visszavágni az előző megjegyzésemre.

– Mit szeretnél, mit csináljak?

– Kérjen tőle bocsánatot, majd ne kezelje különbként.

– Mikor legutóbb megpróbáltam bocsánatot kérni, még csak nem is reagált – ráztam meg a fejem. Az incidens utáni nap megvártam Jimint a folyosón, beszéltem hozzá, próbálkoztam esküszöm, de miután meghallgatott csak elsétált mellettem.

– Próbálkozzon még. Jimin nagyon haragtartó tud lenni, ha annyiban hagyja.

– Az egyik pillanatban azt akarod, hogy kerüljem Őt el, a másikban pedig, hogy hajkurásszam – nevettem fel. – Döntsd el és a mi kis titkunk marad ez az egész – néztem rá kihívóan.