»Pistanthrophobia« [JiKook ff] átírás alatt

5. rész

Igyekezetem nem zaklatni Jimint azután az este után. Nehezemre esett nem különbként kezelni, mert borzasztóan aggódtam érte. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ez valójában egy segítségkérés lehetett a részéről, bármennyire is tagadná. Nem vontam felelősségre, mert tudom jól, hogy én váltottam ki belőle azt a viselkedést. Próbáltam rákeresni, hogy vajon Jimin viselkedése milyen traumák következménye lehet, de nem kaptam konkrét választ, mert nagyon sok dologba beleillet.

Már október közepe volt és éppen az osztályomhoz tartottam, hogy megtarthassam az órámat. Meglepődve láttam, hogy be volt csukva az ajtó, de mikor megfogtam volna a kilincset az ajtót valaki kinyitotta előttem. Kérdően néztem az előttem kikukucskáló Minjire, aki picit ugrott a látványomra. Óvatosan kinyitotta az ajtót, majd gyorsan behúzott a terembe és becsukta mögöttem az ajtót.

- Elnézést tanár úr, de meglepetést szerveztünk Jiminnek, több óránk ma már úgysem lesz ebben a teremben - súgta nekem.

- Milyen meglepetést? - kérdeztem érdeklődve, próbáltam menet közben nem felrúgni, a bujdosó diákokat miközben az asztalom felé igyekeztem, hogy a letehessem cuccaim.

- Ma van a szülinapja - mondta az egyik fiú. Október tizenhárom?

- És mivel ez az első és utolsó évünk vele, mint osztály, ezért hoztunk neki sütit és kidíszítettük a termet.

Megdöbbentett a gyerekek figyelmessége, már majdnem megszólaltam de az egyik a folyosón őrködő diák berontott a terembe, hogy közölje, Hyungsik és Jimin már közelednek. Gyorsan egy öngyújtót előkapva kezdték meggyújtani a sütin a gyertyákat. Az ajtón elsőként Jimin lépett be, a diákok pedig énekelni kezdtek, de én is hamar csatlakoztam hozzájuk. Jimin arcán tisztán látszódott, hogy nagyon meglepődött és az osztály bugyuta éneklése hamar nevetésre bírta. Mikor valaki véletlenül elhúzta egy kicsit az egyik függönyt a terem elég világossá vált ahhoz, hogy Jimin körbe tudjon nézni. Azonnal felém pillantott, de most nem tűnt el a mosolya. Szemei félhold alakúvá szűkültek, arca kipirult a zavartól és hangosan nevetett. Az éneklést abbahagyva bámultam, egy végre igazán boldognak tűnő fiút. Szívem hevesen vert és képtelen voltam megmozdulni vagy bármit is mondani. Így akarlak látni. Mindig így akarlak látni. Ilyenkor annyira gondtalannak tűnsz, olyan jól áll neked a boldogság.

- Kívánj valamit - szóltak a többiek Jiminnek, aki ekkor a sütire nézett. Kezeit összetéve, a szemeit lehunyva mondta el magában kívánságát, majd elfújta a gyertyákat.

- Mit kívántál? - kérdezte tőle Minji.

- Ha elmondja, nem válik valóra - mondtam lágy hangon, mire Jimin ismét rám nézett. A fiú mosolya hirtelen leolvadt, helyette összeszorította szemeit, de mikor éppen kinyitotta volna őket, lábai felmondták a szolgálatot. Ha a többiek nem állnak olyan közel hozzá, talán keményen a földre érkezett volna. Hyungsik hónalja alá nyúlva kapta el a fiút, majd leguggolt mellé.

- Álljatok félre - szólt a többieknek. Aggódva szaladtam oda és eléjük térdeltem. Az alapból is kissé sápadt fiú majdhogynem fehérebb volt, mint a fal, s az általában vöröses ajkai, most alig voltak rózsaszínek. Jimin megpróbált mély levegőket véve összeszedni magát, de úgy tűnt továbbra is szédült még.

- Jimin, jól vagy? - tettem kezem a homlokára, majd megfogtam az arcát. Hyungsik láthatóan kissé befeszült mikor Jiminhez értem, de nem szólt semmit. Jimin üveges szemekkel nézett rám, én pedig próbáltam rájönni mi baja lehet. Lassan bólogatni kezdett, én pedig hozzá hasonlóan biccentettem. - Leviszem az orvosiba - jelentettem ki. Engedélyt kérve néztem a fiú legjobb barátjára, aki kis hezitálás után, de beleegyezett. - Meg tudsz állni a lábadon? - kérdeztem Jimintől de Ő csak nemlegesen megrázta fejét. Gyorsan megpördültem és arra vártam, hogy Jimin belém kapaszkodjon