»Pistanthrophobia« [JiKook ff] átírás alatt

1. rész

Még kissé kómásan, lehunyt szemekkel húztam fel lábamra a fekete bakancsomat. Annyira izgultam az első napom miatt, hogy este képtelen voltam elaludni. Hajnali háromkor az alvás, már csak egy távoli álomnak tűnt, ezért mérgesen tudtam csak forgolódni az ágyban. Vagy nem találtam a pózt, vagy valahol elkezdett viszketni,  vagy melegem lett, a következő pillanatban pedig már szinte jéggé akartam fagyni. Az is megesett, hogy már a sírás határán voltam mérgemben már csak a gondolattól is, hogy holnap milyen fáradt leszek majd. Olykor-olykor mérgesen magam mellé csaptam az ágyra – na, nem mintha az segített volna bármit is. A legjobban viszont akkor húztam fel magam, mikor már az elalvás közelében, hirtelen rám jött a pisilhetnék. 

Miután visszaértem a mosdóból, elhúztam a függönyöket, majd kinyitottam az ablakot. Szeptember eleje lévén még nem volt olyan hideg így este, ezért kifejezetten jól esett a hűvös levegő. Mélyen beszívtam a friss levegőt és elszámoltam tízig. Elismételtem még néhányszor, majd visszafeküdtem ágyba és az ablak felé fordulva kibámultam azon. Az ég meglehetősen tiszta volt, ezzel hagyva, hogy a Hold szépen megvilágítson mindent. – Ott a Göncölszekér – gondoltam magamban. Ugyan szeretek horoszkópot olvasni, nem kifejezetten hiszek bennük, mert azok csak átlag tények, amiket valaki vagy magára vesz, vagy nem. Néha heccből elolvasgattam, hogy egy-egy oldal mit ír, de általában figyelmen kívül hagytam az olvasottakat.

***

Vállamra vettem a táskámat, majd a közeli szekrény tetejéről felvettem a kulcsomat és elhagytam a házat. Kellemes libabőr futott végig a karjaimon a hideg levegő miatt. Ahogy kiértem a házak árnyékából, egyből elértek a lágy napsugarak. Bár pár másodpercig ugyan hunyorognom kellett, mégis boldogan elmosolyodtam a szép idő miatt. – A franc – motyogtam magamnak. Sosem hagyom el úgy a házat, hogy ne hallgatnék valamilyen zenét, segít kizárni a külvilágot és nem hagy egyedül a gondolataimmal. Egy pillanatra megálltam, hogy előhúzhassam táskámból fülhallgatót, majd annak – örökkévalóságnak tűnő – kibogozása után csatlakoztattam is azt telefonomhoz. Elindítottam a szokásos kedvenc playlistemet, majd indultam is tovább. Igyekeztem gyorsan szedni a csülkeimet, mert nem akartam lekésni a buszt.

Megkönnyebbülve szálltam le a buszról. Nem szeretem a tömegeket, bár most mondhatni még szerencsém volt, mert azért annyira sokan nem voltak. Gyűlölöm a tömött helyeket, meghát igazából mindent, ami zajos. Mindig is utáltam, ha az emberek hangosan beszéltek, vagy ha még csak futólag is, hozzámértek. Igyekszem kerülni a konfliktusokat, hiszen mikor legutóbb nem így tettem, csúnyán elbántak velem, mind fizikailag, mind lelkileg is. Az eset után minden barátomat elvesztettem, noha nem azért, mert a „Voldemort" elragadta őket tőlem, hanem egyszerűen képtelen voltam arra, hogy bárki szemébe nézzek a történtek után.

Mindenki tudta mi történt. Ugyan nem firtatták, hisz ismertek és kedveltek, de mindig úgy éreztem, mintha mindenki témája ez lenne. Képtelen voltam bármilyen kapcsolatot megtartani, a többiek pedig nem is próbálkoztak egy idő után – elfáradtak, ahogy én is. A legjobb barátomon kívül – aki mindent is tudott rólam –, nem maradt senkim. De ezúttal olyasvalakire van szükségem, akinek kiönthettem a lelkem és elmesélhetek neki mindent. Na meg persze, egy kis bizalom sem ártana. De sajnos mára már elvesztettem a bizalmamat az emberek felé.

Telefonomat ismét elővettem, hogy megtalálhassam a pontos épületet. Két éve lakok már a városban, mégis csupán a lakásomhoz közeli utcákat ismertem, ami elég nagy baj belegondolva, hogy Szöul amúgy bazi nagy. Átalában csak Hyungsik – ő a legjobb barátom – társaságában hagyom el a lakást, bár neki még akkor is órákig kell győzködnie. Hajlamos vagyok eltévedni, ezért kénytelen leszek most megtanulni minden utca nevet. Mókás lesz mondhatom...