»Pistanthrophobia« [JiKook ff] átírás alatt

0. rész

Szemét lehunyva élvezte amint, a kövér cseppek végig szántják bőrét. Mindössze csak egy pólóban állt az esőben, 'mit annyira szeretett, nem törődve semmivel sem. Nem törődött a jövővel, s hogy mi történik majd vele. A jelen érdekelte; az eső. Imádta az otthona melegéből kémlelni, hogy az eső miként áztatja el a tájat, na meg persze imádott maga is bőrig ázni. Ilyenkor nem gondolt semmire, csak arra, hogy ezer, meg ezer különálló vízcsepp eggyé válik bőrén, akárcsak egy pillanatra is. De az eső illata! Parfümök, kölnik helyett mindig is ezt akarta érezni magán. Az eső hangulata sokakat elszomorít, bágyadttá tesz, de nem őt! Szavakba nem lehet önteni mennyire imádta ezt az egészet.

Fülében zúgás volt és szeme világa olykor-olykor homályossá vált. Nem érzett semmit. Egy pusztában találta magát, a város, s az emberek zaja, tömege sehol sem volt. Csak ő és a puszta. Körbenézett a helyszínen, nem egyszer forgatta körbe fejét, ám csak sokadjára vette észre a hatalmas fát. Ősz van, a fának mégis megannyi levele volt még. Hatalmasat sóhajtva indult meg annak irányába. Furcsa érzés kerítette hatalmába, valami arra késztette, hogy odamenjen. Valóban nem járt más a fejében csak, hogy látnia kell a fát közelről. Muszáj. Ha nem teszi meg... Ki tudja mi lesz? Lehet, hogy az élete múlhat rajta. Nem volt konkrét oka, csak látni akarta.

A fű egészen hosszúra nőtt ezen a mezős-pusztán. Gyakran botlott meg egy-egy nagyobb fűcsomóban, de semmi sem tántorította el a céljától. Ahogy haladt a fa irányába a fűszálak hossza lassanként csökkent és több kisebb gödörbe is belelépett. Minél közelebb ért céljához, a terület annál betegebbnek tűnt. – A fa miatt van? – gondolta. – A fa elszívja az életet a többi növénytől? – mondta magában. Nem érdekli, nem fontos számára a többi növény csak, azaz egy, 'mely most a célját képezte.

A fa már távolról is hatalmasnak tűnt, de ahogy közelebb ért, tudatosult benne, hogy ez nagyobb, mint gondolta. Törzse vastag, ágai ezerfelé futottak szét. Mikor odaért a fához, furcsa késztetést érzett arra, hogy végig simítson annak törzsén. – Ez egy igencsak öreg fa... Vajon hány éves? Biztos sok mindent látott már – gondolkodott el. A zuhogó eső a lomb alatt sokkal enyhébb volt, alig pár csepp érte őt. Nagyot sóhajtott, majd megfordult. A lapos környezetnek hála messzire ellehetne látni, ám az eső lerövidítette most a látótávolságot. Az ég egészen világos volt, még a heves eső ellenére is.

- Menj onnan! – hallott meg egy hangot. Egy aggódással teli és lágy hangot. Körbenézett, ám nem látott senkit. Azt hitte csak képzelődik. – Nem hallottad? – szólalt fel ismét a hang. – Hé! – hallatta hangját. Egyre közelebb ért, ám a fa alatt álló továbbra sem látta ki az, aki így kiabál neki. A vizes füvön lehetett hallani, a szapora lépteket. Megvan! Látja a hangforrását, 'ki sebesen közeledik felé. Látása ismét kezdett elmosódni kis időre. Egy vékony ember közelített felé. Nem látta annak arcát, ugyanis azt fekete hajzuhatag borította, mely az esőtől arcára tapadt. Csíkos pulóver, rajta egy kék szőrmekardigán, egy farmershort, s térd alá húzott zokni, vászoncipővel.

- Süket vagy? – ragadta meg karját az illető. Annak ellenére, hogy hangja aggódással teli volt, szemei üvegesek voltak, akár egy porcelán babának. Duzzadt ajkai elnyíltak egymástól, ahogy lihegett a futástól. – Figyelnél rám? – ragadta meg arcát.
- Ki vagy te? – tette fel a már egy ideje fejében forgó kérdését.
- Mit számít ez? – háborodott fel a fiú, majd a másik karját megragadva kezdte azt húzni. Az ég dörögni kezdett, és kis villanások jelentek meg a magasban.
- Komolyan nem hiszem el – zsörtölődött az idegen. Az elrángatott hagyta magát, valamelyest
szórakoztatta a fiú beszédstílusa és viselkedése. Messze jártak már a fától mikor végre megálltak.
- Elmondanád, hogy ez mire volt jó? – kérdezett újra.
- Csak figyelj – morogta az alacsony fiú.
- Mi... – akadt el mondandójában, mikor egy hatalmasat villámlott. Egyenesen a fába csapott az áram, ezzel teljesen széthasítva azt.
- A fa nem vezeti áramot! De te – bökött az alacsony, a meglepett férfi mellkasára –, viszont igen! Nem tanították meg a szüleid, hogy viharban ne állj a fa alá? – hitetlenkedett.
- Én... Egyáltalán ki vagy te? – akart mentegetőzni, ám inkább terelte a témát.
- Az legyen neked mindegy – morogta, majd elindult.
- De én tudni akarom! – kiáltott utána. Az idegen megállt, majd megfordult, s lágy hangon, mosollyal arcán szólalt meg:
- Én te vagyok. Te pedig én, kedves Jungkook – felelte.
- Honnan tudod a nevem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Ti-tok – tagolta neki a fiú, s mutatóujját szája elé helyezve kacsintott egyet. 

Nahát nahát csak itt van ez is ;) Igyekszem egyébként kicsit lebutítani, mert anno elég művészien próbáltam megírni ezt a könyvet, de igazából csak geci cringe lett lol