»Pistanthrophobia« [JiKook ff] átírás alatt

7.

A pénteki napom maradékát igazából kis semmiségek töltötték ki, mint hogy tisztálkodás és olvasás. Szombaton fájó torokkal ébredtem és bár próbáltam magam kúrálni, végül hétfőre teljesen lebetegedtem. Hyungsik itt volt velem hétvégén, az anyukája küldött nekem mindenféle ételt, amiért nagyon hálás voltam, na meg barátomnak is amiért a tanárunkat egyszer sem hozta szóba. Vasárnap este Hyungsik felhívott és megkérdezte, hogy átjöjjön-e most vagy holnap. Nem akarom, hogy tovább gondoskodjon most rólam, mert mindig ezt csinálja amúgy is. Ha Bora lennék, már rég kicsaptam volna a hisztit, de Ő nem ilyen. Bora tudja, hogy Hyungsik nagyon sokat aggódik értem, és sosem panaszkodik, hogy vele kevesebb időt tölt. Én viszont már rosszul érzem magam, hogy a barátom elhanyagolja a párját.

- Nem kell – mondtam neki rekedt hangon és megköszörültem a torkom, hogy enyhítsem. – Menj csak el Borával valahová, megérdemli már – mosolyogtam. – Elvagyok én egyedül is. Most legyen a barátnőd a fontosabb. Na, siess hozzá! – parancsoltam a másikra. – Okés... Szia – köszöntem el, majd leraktam a telefont és ledobtam az ágyra. Nagyot köhintve kaptam fájó torkomhoz, és nehézkesen nyeltem egyet.

Hétfő délután van és én még semmit nem ettem ma. Az orrom teljesen be van dugulva, a testem minden pontja fáj és ha még akartam se tudtam volna enni, úgy fájt a torkom. Biztos vagyok benne, hogy lázam is van már, de képtelen vagyok most felkelni. Akárhányszor megpróbáltam kikelni az ágyból megszédültem, olyan szintű fájdalom nyilallt fejembe, mintha éppen kalapáccsal vertek volna rá. A nagy fájdalmaktól folyamatosan a sírás határán voltan. Nehezemre esik beismerni, de egy kis segítségre lenne szükségem. Viszont Hyungsikot nem hívhatom – végre sikerült rávennem, hogy legyen egy kicsit Borával.

Akárhányszor ránézek a plüssömre Jeongguk jut eszembe. Már reggel az volt az első gondolatom, hogy felhívom, de minimum írok neki, de túl makacs vagyok. Úgy gondoltam veszítene a maradék önbecsüléséből is, ha a másiktól segítséget kérnék, de mivel nem volt más lehetőségem, ezért muszáj voltam vele beszélni, tőle segítséget kérnem. Átnyúltam az éjjeli szekrényemre és kezembe vettem a cetlit, amin a telefonszám volt. Beírtam a számot a tárcsázóba, de most képtelen lennék ezzel a torokkal megszólalni, ezért inkább egy sms-t akartam küldeni.

Akárhányszor írtam valamit, mindig kitöröltem mielőtt elküldtem volna, mert sosem éreztem elég jónak. Végül csak annyira jutottam, hogy elnézést kértem a pénteki viselkedésemért, illetve a mai hiányom miatt. Mivel már ettől is annyira kikészültem, hogy ahogy elküldtem, lezártam a telefont és arrébb dobtam. Megsem próbáltam segítséget kérni, mert az talán túl sok lenne. Mintha hirtelen feleszméltem volna, ismét kezembe vettem a telefont és abban reménykedve, hogy a férfinek még nem volt ideje megnézni, kitöröltem az üzenetet.

Számat rágva, hevesen dobogó szívvel ültem fel, majd arcomat kezeibe temettem. Néhány perc múlva hallottam a ritkán felcsendülő hangot, valaki sms-t küldött. Szívem fájdalmasat dobbant, mikor meghallottam a hangot, de csak néhány perc múlva voltam képes megnézni az üzit. Jeongguk látta, amit írtam.

Ismeretlen szám: Sajnálom, hogy törölted. Pedig már majdnem megbocsátottam

Téves számra küldtem.

Ismeretlen szám: Egészen véletlenül pont az én számomra? Micsoda véletlenek vannak...

Úgy voltam vele, ha nem válaszolok, akkor tuti megérti és békén is hagy – kezdem azt hinni, hogy hiba volt neki írni. Kettős érzés volt bennem, először is kicsit idegesített, hogy ennyit írt, másrészről pedig tetszett, hogy figyel rám.

Ismeretlen szám: Megsértettelek?

Jimin...

Tetszett az ajándék?