»Pistanthrophobia« [JiKook ff] átírás alatt

2. rész

Fáradtan sóhajtva léptem ki ismét a pénztárhoz, miután feltöltöttem a kávédarálót, ma már harmadszorra. Szabadidőmben egy forgalmas kávézóban dolgozok. Az üzlet sikerének kulcsa nem csak a kávéban lakozott, hanem abban, hogy a helység másik részében ruhákat és egyéb étkezéshez használható eszközöket is lehetett vásárolni. Rengeteg fiatal jár ide, valami olyasmit szoktak mondogatni, hogy „vintage vibe-ja" van, bármit is jelentsen ez.

Halkan dúdoltam a hangszóróból szóló zenét, várva a következő vendégre. A pultra könyökölve nézelődtem, néha az emberekre bámulva gondolkodtam el látványukon. Az ebédszünetükből visszasiető kosztümös és öltönyös felnőttek, az iskola nélküli szabadságot élvező tinédzserek, a tiszta időjárás nyújtotta meleget élvező fiatalok. Ilyenkor mindig azon gondolkodtam, hogy vajon ki és hova siethet. Naponta több száz embert szolgálok ki, és jól ismerem az emberek különféle rezdüléseit. Egy fényes tekintet, egy elsötétült, egy felfelé görbülő ajak, egy nyakat vakaró kéz, dadogás és zavartság, mikor leadják a rendeléseiket. Próbáltam mindig kedvesnek tűnni, mert pontosan tudom milyen egy bunkó eladó és én szeretnék jó benyomást kelteni az emberekben. Jól tudom, hogy egy mosoly mögött sokkal több is rejtőzhet. Egy szomorú tekintetben, fájdalom, bánat, magány. Egy csillogó szem, s annak ellentétje az emberek élethelyzetét vetíti ki. A tarkót vakaró kéz, a kínosság érzését, a szorongást is mutathatja. Elmélkedéséből egy ismerős alak közeledése ébresztett fel, aki sietve közeledett a kávézó felé. Belül imádkoztam, hogy csak ne ide jöjjön, de amikor benyitott az ajtón, csak megadóan sóhajtottam. Felegyenesedtem, de szokásos mosoly helyett – melyet a vendégeknek mutatok –, most csak egy semleges arckifejezéssel vártam, míg a pulthoz nem ér. Mikor meglátott, kissé elmosolyodott.

- Jó napot, mit adhatok? – kérdeztem udvariasan.

- Egy latte macciatót kérnék, laktózmentes tejjel – nézett mélyen a szemebe.

- Itt fogyasztja? – szándékosan kerültem a tekintetét, még mindig kényelmetlenül éreztem magam tőle.

- Igen – próbált felvenni egy jópofizós mosolyt, ami inkább egy kissé kellemetlen vicsorgásra hasonlított. Jeon tanár úr, ugyan az osztályfőnöki órákon és személyesen, kedvesebb a diákokkal, ez a szakóráin nem volt éppen jellemző. Az osztály hálás is azért, mert csak heti kétszer van velünk szakórája.

- Rendben, addig üljön le valamelyik asztalhoz vagy nézzen körbe – biccentettem a bolt másik oldala felé –, az italát hamarosan viszem – hajoltam meg kissé, ő hasonlóképpen tett, majd leült az egyik asztalhoz

- Mondd, csak mióta dolgozol itt? – kérdezte a miután a kivittem neki a latteját.

- A munkaköri leírásomban nem szerepel a bájcsevej – feleltem semlegesen. – Ha óhajt még valamit uram, nyugodtan szóljon.

- Egy bájcsevejt óhajtok – utánozta a stílusomat összeszűkített szemekkel.

- Ezzel még túlóra pénz ellenében sem szolgálhatok. Ha nem kíván mást fogyasztani, majd jöjjön a kasszához – álltam a tekintetét, majd egy meghajlás után visszamentem a pulthoz.

- Hétfőn találkozunk – intett felém, miután fizetett. – Mindened megvan? – érdeklődött. Kezdi kihúzni a gyufát nálam, munka közben tényleg nem szabad beszélgetnem, ha nem muszáj.

- Addig nem kívánkozik leszállni rólam, amíg nem válaszolok? – kérdeztem idegesen.

- Muszáj megismernem a diákjaimat valamilyen szinten – vont vállat. – Nos?

- Igen minden meg van! Az egyenruha, a könyvek, az órarend is. Minden kivéve egy dolgot – feleltem hidegen. – Nyugalom – vágtam a fejéhez. Láttam, hogy nem tetszett neki a viselkedésem, állkapcsát megfeszítve bámult rám.