Skyfall

8.rész

És akkor... Kicsengettek. Én pedig felriadva sokkos állapotban ültem a padomban. A padtársam eléggé furán méregetett. Á, szóval csak álmodtam. Hála az égnek. Biztos bealudtam valamelyik óra közben. A kezdeti sokkból kiábrándúlva kezdtem a cuccaimat bepakolni a táskámba. Aiden még mindig elég értetlenül nézett rám.
- Nyugi, minden okés, foglalkozz tovább a saját dolgoddal és ne bámulj így rám légyszíves! -akadtam ki egy kicsit, majd felpattantam és elhagytam az iskolát. Mivel péntek volt, így kicsivel jobb hangulatban léptem ki az utcára.

Utam a Roger's Diner-be vezetett, ahol hétvégente dolgozom. Egy hangulatos retro bár és étterem ami az 50-es évekbe repíti vissza az embereket. Szeretek itt melózni, ugyanis a főnököm Roger (ki hitte volna) egy írtó jó fej 40-es éveiben járó pasas, aki mintha a pótapám lenne. De tényleg, szinte a legjobb (és egyben az egyetlen) barátom. A tavalyi szülinapomra, azt kaptam tőle, hogy anyu receptkönyvéből egy jó pár finomságot felrakott az étlapra. Hihetetlenül hálás voltam neki és bőgve ugrottam a nyakába. Azóta nagyon szoros a kapcsolatunk. Na de visszatérve a melóra, görkorcsolyán szolgálom ki a vendégeket, illetve sokszor a konyhán is besegítek.

Ma csak azért ugrottam be, hogy Rogerrel, beszélgessek, esetleg igyak egyet a világhírű vaníliás shakeből.
Mivel jobb dolgom úgyse volt így egészen zárásig maradtam és egy kis zene kíséretével (ami annyit takar, hogy bömböltettük a rádiót, énekeltünk és táncoltunk) segítettem Rogernek elpakolni.
- Nem jó ez így kölyök! Péntek este van és te egy vén trottyal töltöd az időd. A korodbeliek ilyenkor bulizni járnak a barátaikkal, moziba mennek és nyomják fel a netre. Értem én, hogy nehéz ez neked, és nem akarlak semmire kényszeríteni. Én csak azt mondom, hogy ez nem tesz jót neked. -mondta ki a kegyetlen igazságot. De hát mit tud tenni egy kamaszlány akinek nincsenek barátai?
- Ha meg akarsz szabadulni tőlem, ez ide kevés lesz. -nevettem.
- De most komolyan...
- Nézd! Tudom, hogy aggódsz értem és törődsz velem, amit nem győzök meghálálni. De ez így egyelőre megfelel nekem. Itt vagy nekem te, és amióta csak ismerlek, mindig itt voltál nekem és a legrosszabb napjaimon is csak elém toltál egy dupla sajtburgert, majd megvártad míg mindenki elmegy és meghallgattad a próblémáim, gondjaim. Nagyon sokat köszönhetek neked. -mondtam el őszinte véleményem a témáról.
- Baszki gyerek! Ne csináld ezt, mert bőgni fogok -mondta, mire megöleltem.
- Ne félj! Tőlem tudod meg elsőként, ha lecseréllek egy másik legjobb barátra. -próbáltam meg oldani a hangulatot egy kis humort csempészve bele. Erre mindketten elnevettük magunkat és elindultunk haza.
- Hé! Ne dobjalak el? -kérdezte, mire csak megráztam a fejem.
- Kössz, de nem. Most inkább sétálok. -mondtam. Erre egy 'akkor holnap' kijelentéssel el is hajtott a kocsival.

Úgy terveztem, hogy békésen elsétálgatok hazafele az erdőben és élvezem a kellemesen hűvös időt és a természetet. Esküszöm így akartam. De hát miért is lehetne egy nyugodt estém. Amikor már kezdenek a dolgok egy kicsit is jóra fordulni, a Sors gondol egyet és azt mondja Stop! Majd fogja magát és mindent összekatyvaszol, hogy még véletlenül se sülhessen ki belőle semmi remek. Nos igen. Azt hiszem velem is ez történhetett. Ha akkor és ott figyelek akkor most nem ülnék itt élet és halál közt lebegve. De valószínűleg ebből egy mukkot sem értetek, szóval engedjétek meg, hogy kifejtsem.

Tehát. Ott tartottam, hogy elindultam az erdőben hazafelé. Eddig stimmel. Egyre beljebb haladtam a sűrű sötétségbe burkolózva ám az idegeim egy pillanatra megfeszültek, a hátamon felállt a szőr. Valaki mintha figyelne... Lassítottam a lépteimen majd körülnézve kezdtem figyelni, de a tücskökön és éjjeli baglyokon, illetve a sötét fákon kívül nem hallottam vagy láttam semmit. Kisebb paranoiának betudva indultam el újra. Nos igen. Nem voltam valami figylemes. Hiszen, ha az vagyok akkor észrevettem volna... Észre vettem volna azt a láb- pontosabban mancsnyomot a talajon. És éreztem volna a szagát. Ennyin múlott. Egy röpke pillantáson... Ugyanis a következő lépésemet még meg sem tettem, de már repültem is neki a mellettem lévő éles sziklának. Némi vért köhögtem fel, de nem törődve vele pillantottam támadómra. Egy barna bundájú rikítóan vörös szemű farkassal néztem szembe. Valószínűleg alfa lehetett, de érződött rajta, hogy nem épp tiszta úton vált azzá. Én se tétlenkedtem hát, rögtön átváltoztam. Az alfa újra nekem akart jönni, de szerencsére hamar kitértem előle. Még a földre sem értem, a semmiből máris előttem termett, egy újjab tűzvörös bundájú farkas. Ez valami vicc ugye?
- Na mivan? Alfa létedre nem mersz egyedül támadni? Már nem azért, de szerintem ez eléggé szánalmas.- mondtam lenézően. Erre még nagyobb dühöt láttam megcsillani a szemében. Hirtelen mind a ketten rám vetették magukat haraptak és karmoltak ahol csak értek. Próbáltam lerázni őket magamról, de elég nehéznek bizonyultak és ugyan szégyenlem, de kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Az egyik beleharapott a nyakamba, a másik pedig végigszántotta karmaival az oldalamat, mire panaszosan felvonyítottam. Teljesen egyedül voltam kettejük ellen.

Ekkor, nem is olyan messze tőlünk, meghallottam az újjab farkasok jövetelét. Remek.- Gratulálok Lorelin, nagyon okos vagy. A vonyításoddal idehívtál mégtöbb lehetséges ellenséget.- szidtam le magamat. Ám amikor megéreztem a szagukat, azért kezdtem imádkozni, inkább forduljanak vissza. Ugyanis akik felénk tartottak azokat ismertem. A suliból. A gimi egyetlen falkája. Nem tudtam kinek az oldalára állnak majd hisz engem nem ismernek és nemrég el is raboltak. Illetve azt sem szerettem volna, ha belekeverednek ebbe az egészbe. Viszont miután ketten ráugrodtak az engem marcangolók közül az egyikre, megkönnyebbültem egy kicsit. De ez hamar el is illant amint meghallottam az egyik falkatag fájdalmas vonyítását. És ott akkor valami elkattant nálam. Nem tudom miért, vagy hogyan, de a velem harcoló alfát és társát hirtelen a fákhoz vágtam. De nem akárhogy. Robbanás szerűen tört ki belőlem valami féle kék fény ami eltaszította a két támadót. Ezzel azonban perpillanat nem tudtam foglalkozni. Oda léptem az ellégé durván megsebesült farkashoz, aki egyébként Eric volt. Minden maradék erőmet összeszedve koncentráltam, úgy ahogyan Samnél is tettem. Hirtelen a hasán tátongó seb elkezdett beforrni. Onnan tudtam hogy működik, hogy egy ekkora sérülés még nekünk is beletelik egy pár napba amíg helyre jön, hacsak addig el nem vérzik az illető. Amikor már csak épphogy egy karcolás maradt belőle, éreztem, hogy kicsúszik alólam a talaj. Elhagyott minden erőm és hirtelen összerogytak a lábaim. Aztán már nem éreztem semmit. Minden békés volt és sötét. Úgy éreztem lebegek...

Halihó!
Tudom. Eltűntem. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de végül csak sikerült összehánynom neketek ide valamit. Aki még mindig olvassa és érdekli annak nagyon köszönöm a kitartását. Olvastam a kommenteket és meg szeretném nektek köszönni a sok szépet amiket mondtatok. Nem szeretem, ha egy wattpados könyvnél a részek alján vagy tetején az író egy egész monológot ír és nem is szoktam őket mindig végig olvasni. De gondoltam azért egy bocsánatot és egy hálás köszönömöt azért illene ideböffentenem neketek. Igyekszem az írással, de igérni illetve rendszerességet bevezetni sajnos nem tudok. Tényleg igyekszem, úgyhogy kérlek ne kövezzetek meg.

Bye, Bee.