Elemek harca - A hó és jég farkasa

☁️ Ventos magaslatai ☁️

Másnap kora reggel, a föld legmagasabb hegyének csúcsán, s a csúcsot ölelő sziklákon gyülekeztek a madarak, néhány tollas, repülő őshüllő, lepkék, szitakötők és más repülő rovarok. Az oszladozó felhők közül és ritkuló sötétségből egyszer csak erős széllökések törtek elő, s pár kisebb villám csapott az alattuk elterülő hegységbe, őket megkímélve. Nem sokkal később, amikor a felkelő nap vörös korongja rózsaszínre festette az eget, a felhők közül előbukkant a szél főnixe. Aranyszínű tollai erősebben ragyogtak, mint a Nap maga, szikrázó szemeiben az ég kékje köszönt vissza. A főnix egyenletes szárnycsapásokkal, amik lágy szélörvénnyel vették körül híveit, megállt a levegőben, a figyelmét égi népének szentelte.

- Két napja, amikor a hegyek között keringtem, sűrű füstfelhő szállt fel a földről az égbe, s minden elsötétült - mondta kedvetlenül egy griffmadár. - Nem láttam semmit, így egy sziklának ütköztem, eltört a szárnyam - mutatta fel sérült jobbját. - S én még szerencsésnek mondhatom magam. Számos másik madár ütközött sziklának, egymásnak, vagy egyszerűen, ha a sűrűjébe értek, a füst megfojtotta őket.

- Az erős esőzések lehetetlenné teszik a repülést - folytatta egy óriás szitakötő. - A mi szárnyaink, ha benedvesednek, hasznavehetetlenek. Sok barátom csapódott a földbe és pusztult el a zivatarnak hála!

- Így igaz! - értett egyet egy színes lila-vörös pillangó. - Ez a magas páratartalom nem tesz jót nekünk.

- A vulkánokból kifelé szálló sziklatörmelék szintén veszélyes - hozta fel egy szárnyas hüllő. - A családom nagy részét megölték a forró kődarabok.

- Az én családomat is - sóhajtotta egy keselyű.

- Villámló atyánk, a vizek istennője a halálunkat akarja! - panaszolta vékonyka hangján egy apró, kék-zöld-rózsaszín kolibri. - Az eső tegnap elsodorta a rajom tagjait, sokan a folyóba és a tengerbe vesztek.

- A föld ura sem maradhat büntetlenül! - jelentette ki egy héja. - Meg kell állítani őket!

- Igen, igen! - helyeselt a többi a tollas lány, hüllőkkel, lepkékkel és szitakötőkkel karöltve.

- Szárnyas, égi gyermekeim! - szólalt meg az aranyfőnix, isteni hangját messzire vitte a szél, miközben a Nap aranyló sugarai előtörtek mögüle. - A kék sárkányistennő és a feketepárduc olyan birodalom ostromlásába kezdtek, ami sohasem lehet az övék. Híveimet veszélybe sodorták, ezzel az én becsületemet sértették meg. Ma este, amikor a fénylő holdkorong a legmagasabban jár az égen, a tenger és a szárazföld végre megtapasztalják a szél igazi erejét, s az ég nem lesz többé csatájuk színtere!

A madarak, tollas repülő hüllők, szitakötők, lepkék és minden szárnyas teremtmény nagy, hangos éljenzésbe és ujjongásba kezdtek, izgalmuk hangját messzire repítette a szél. Minden hitük, minden reményük immár a főnix aranyszínű ragyogásával olvadt egybe, s szállt tova a felemelkedő napkorong felé, hogy ma éjjel újult erővel térjen vissza őket képviselni.