Ｔｈｅ Ｓａｖｉｏｕｒ- 𝓐𝓷𝓭𝔂 𝓑𝓲𝓮𝓻𝓼𝓪𝓬𝓴 𝓯𝓪𝓷𝓯𝓲𝓬𝓽𝓲𝓸𝓷

1.

Csendben ültünk a kerti padon, ami a házzal maradt rám. A közöttünk szóló kis hangfalból üvöltött a zene, mi pedig tátogva követtük a sorokat. Jó bemutatkozás volt ez a szomszédaimnak, hiszen az volt az első estém az új otthonomban. Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor arra gondoltam, hogy a saját házamról van szó, ahol teljesen egyedül fogok élni.

A ház a nagymamám születésnapi ajándéka volt, három hónappal ezelőtt. Valójában a régi nyaralóját ajándékozta nekem, ahol kiskoromban rengeteg vidám hetet töltöttem. Ő nevelt fel engem, ezért tudta, hogy szükségem lesz egy saját helyre, miután Ő elmegy. Régóta beteg volt már, egy egyszerű nátha is hetekre ágyba döntötte, de a megfázását már nem lehetett gyógyulásra bírni.

A szüleimmel semlegesnek nevezném a kapcsolatomat. A vasárnapi családi ebédnél mindig elmesélték a hetüket, meghallgatták, hogy mi történt velem, de a szükségesnél többet nem foglalakoztak egy szem lányukkal. Nem hibáztattam őket. Nem voltam tervezve, talán egyáltalán nem is akartak gyereket, ezért a nevelésemet a nagymamámra bízták, aki hatalmas odaadással viselte gondomat egészen kicsi korom óta. Ezért is tudta, hogy a halála után képtelen leszek abban a lakásban maradni, ahol az általa hagyott nyomok mindenhol ott voltak, és a szüleimhez háza sem opció. Az a hely nekem rideg és barátságtalan, ráadásul számomra nem volt náluk hely. Még egy apró lyuk sem, amit a szobámnak nevezhettem volna. Ezért döntött úgy, hogy megkapom a házát Londontól negyvenhét kilométerre, Brightonban.

A legjobb barátnőm volt az egyetlen, aki könnyek között segített összepakolni néhány nappal ezelőtt. Ella végig hallgatta minden történetemet és emlékemet, mert az összes szoba, összes sarka felidézett bennem egyet, amit az elmúlt huszonkét évemben gyűjtöttem be.

- Scarlett! – zökkentett ki Ella a gondolataim kavargásából. Lassan felé fordítottam a fejemet, ezért mélybarna szemei pont megtalálták az én tekintetemet. Nagyon úgy tűnt, hogy nem először próbálta meg felhívni magára a figyelmemet.

- Igen? – eresztettem el egy halvány, hamiskás mosolyt.

- Mi a terved most? – kérdezte aggódva. Nyelni próbáltam, de mintha valami megakadt volna a torkomon. Valószínűleg a válasz volt az, amit egészen addig próbáltam magamban elrejteni.

- Nincs tervem – hajtottam le a fejemet elkeseredve – Addig jutottam a tervezésben, hogy eljövök ide, és kipakolom ma a holmimat, de mint észrevetted, már a második lépésnél kudarcba fulladtam – nevettem el magam, miközben a mögöttünk levő falra mutattam, aminek a másik oldalán a dobozok nagy része érintetlenül állt.

- Holnap is kétségtelenül fárasztó napunk lesz – kortyolt bele a már félig kihűlt teába, amit leginkább azért tartogattunk a kezeink között, hogy egy kis meleget nyerjünk magunknak a túl hűvös májusi estén, a túl vékony kabátjainkban.

- Sajnálom, hogy nem maradhatsz tovább – ittam én is egyet, hátha le tudom vele gyűrni az újabb gombócot, ami az egyedüllét gondolatára a torkomban keletkezett. Ella is gondterhelten sóhajtott.

A Nagymamám három hete ment el végleg, és ő azóta minden szabad percét velem töltötte, amiért végtelenül hálás voltam neki, viszont tudtam azt is, hogy őt a munkája Londonhoz köti, és mivel nem régóta dolgozott ott, ezért nem kérhet kedvezményeket. Legalábbis nem olyanokat, amik akadályozzák a beilleszkedésben.

- Elég ebből a szomorkodásból – kapta fel a telefonomat, amiből tényleg valami lehangoló zene szólt,– hallgassunk valami igazán jót! – Felpattant, miközben lefelé a listát, majd hirtelen megállt és már azelőtt, hogy a dalszöveg elkezdődött volna, énekelni kezdte a Rockstar első sorait.