Ｔｈｅ Ｓａｖｉｏｕｒ- 𝓐𝓷𝓭𝔂 𝓑𝓲𝓮𝓻𝓼𝓪𝓬𝓴 𝓯𝓪𝓷𝓯𝓲𝓬𝓽𝓲𝓸𝓷

2.

Ella túl későn indult el, aminek mindketten ismertük a következményét, de nagyon nehéznek tűnt elengedni azt a tíz évet, ami alatt elválaszthatatlanok voltunk. Igyekeztünk erősnek látszani, de féltünk attól, hogy a távolság a barátságunk közé ékelheti magát.

Amint elindította a motort, nem nyeltem vissza a könnycseppeket, hagytam őket legurulni az arcomon. Végig figyeltem, ahogy távolodik és csak akkor mentem be, mikor már csupán egy apró piros pontnak tűnt az úton. Egészen az ajtóig határozottan lépkedtem, de ott megtorpantam, ahogy körülnéztem. Mindenhol túl nagy volt a rend. Egyáltalán nem volt barátságos, és nem tűnt úgy, hogy lakik a házban valaki, úgy meg aztán végképp nem, hogy én vagyok az. Az egyetlen jel, hogy a ház nem lakatlan, a dohányzó asztalon álló két pohár volt, ami között egy nagy, fehér boríték pihent.

Hevesen dobogó szívvel téptem fel a leragasztott papírt, és kivettem belőle a lapokat. Azzal kezdtem, ami nem volt félbe hajtva, és barátnőm gyönyörűen megformázott betűi terítették be. Valószínűleg ő is így tervezte.

Drága Egyetlen Bugyuta Barátnőm!

Először is, hagyd abba a sírást, mert egy; a piros felpuffadt szemek nem állnak jól, kettő; nagyon fontos lenne, hogy most figyelj. Tudom, hogy mi a legnagyobb félelmed, de azt verd is ki a fejedből, mert az, hogy már nem öt percre lakunk egymástól, nem jelenti a barátságunk végét. Ezt megígérem neked. Mindent meg fogok tenni, hogy ekkora távolságból is segítsek a nehezebb napjaidon. És ismerem a legnagyobb vágyadat is. Tuti, hogy felmerült benned, hogy mi van a második lapon. Gyerünk, nézd meg!

Az utasítást követve széthajtottam a másik papírt. Gyorsan futottam át a sorokat, ami egy kinyomtatott visszaigazoló e-mail volt. Csak néhány szócskán akadt meg a szemem, ilyen volt az Andy Black, a Brighton és a koncert, de ennyi elég is volt, hogy összerakjam a képet. Visszatértem a levélhez.

Biztos vagyok benne, hogy elég okos vagy, és rájöttél, hogy mit jelent, de azért elmondom. Igen, Andy turnézik és igen, Te is ott leszel. Velem együtt a színfalak mögött. Túl jól ismerlek. Ne sírj, inkább nézd meg, hogy mit találsz még.

Követtem, amit írt, ezért egy csomag zsebkendőt húztam elő, amire tényleg szükségem volt, mert akkorra újra patakokban folytak a könnyeim. Megtöröltem az arcomat és az utolsó dologhoz nyúltam, ami eddig a kis csomag legalján bújt el. Egy kártyatartó volt, aminek a tetején egy név állt. Az én nevem. Alatta egy dátum, az alatt pedig három betű. V.I.P. Döbbenten meredtem a kis kártyára, amivel az egyik legnagyobb álmom vált valóra. Mikor egy kicsit észhez tértem, elolvastam az utolsó sorokat.

Igen. Rengeteg mesélni valóm van, és sokszor késztetést éreztem rá, hogy egyszerűen a kezedbe adjam, de végül kitartottam, mert tudom, hogy ez egy nehéz időszak lesz az életedben. Tudatni akartam, hogy az álmaid valóra válnak, ha kitartó vagy és azt is, hogy veled leszek, mikor remegő térdekkel, torkod szakattából üvöltöd majd a Ribcage-et. Megígértem, hát itt van. Szeretlek!

Egy különösen rossz napon tettünk egymásnak az ígértet, miszerint addig nem halunk meg, míg nem jutunk el egy Andy koncertre, ami után egy üveg bort kortyolgatva beszéljük meg az élményt. Úgy tűnik, a bor beszerzése rám maradt. Tárcsáztam Ellát, bár biztos voltam benne, hogy nem fogja felvenni, de tudtam, hogy amint haza ér, az első dolga lesz felhívni.

- Jöhet az ujjongás - szólt bele a telefonba, amint fogadtam a hívását.

- Mesélj el mindent - mondtam visszafojtott hangon, bár szívem szerint sikítozva kértem volna ezt.

- Hol is kezdjem? - húzta az időt és vele együtt az én idegszálaimat is. - Jó, akkor az elejétől. Anne terhes, nem fogja tudni végig vinni a projektjeit, ezért szétosztották a feladatait. Mivel én még kezdő vagyok, ezért azokat a turnékat kaptam meg, aminek már csak néhány állomása van. Hatalmas szerencsédre Brighton Andy utolsó előtti állomása, szóval nem csak egy sima jegyet szereztem neked, hanem olyat, amivel oda mész a színfalak mögött, ahova csak akarsz - hadarta el sokkal kevesebb levegővel, mint amennyire alapvetően szüksége lett volna.

- Mióta tudod ezt?

- Egy ideje, és nagyon nehéz volt eltitkolni - sóhajtott drámaian.

- Igazán szép teljesítmény, büszke vagyok rád, és mérhetetlenül hálás - szakadt fel belőlem egy igazán őszinte és vidám nevetés.

- Végre. Már azért megérte, mert hallhatom ezt a hangot.

Órákig képesek lettünk volna folytatni, de muszáj volt aludnunk egy keveset, mert nehéz nap állt előttünk. Elköszöntünk, és ágyba bújtunk, hogy frissen és kipihenten ébredjünk. Ettől függetlenül még elalvás előtt átböngésztem a lehetséges munkákat, és csak akkor raktam le a telefonomat, mikor már nem láttam tisztán az oldalakat.

A reggeli gyors készülődésem után nyakamba vettem a várost és végigjártam az összes olyan helyet, ahol állást ajánlottak. A válasz mindenhol ugyan az volt. „Köszönjük, hamarosan értesítjük." A távokat gyalog tettem meg, és végül hazafelé és sétálva indultam, figyelve a kis boltok kirakatát. A kudarcnak elkönyvelt beszélgetések után, amúgyis szükségem volt a friss levegőre. Úgy tűnt, hogy Brighton teljes ellentéte Londonnak. Ott az estek többségében esett, még az új városomban a Napsütés uralkodott.

A boltok sorát egy kis újságos bódé zárta, amire eleinte csak egy pillantást vettetem, de vissza is fordultam, ahogy észrevettem a rengeteg magazin között a kis fehér lapot, amin mindössze két szó állt. „Kisegítőt keresünk". Jóval félénkebben, mint az első helyen a bódéban ülő idős asszonyhoz léptem.

- Szép napot, segíthetek? - előzött meg, kedves hangon és mosolyogva.

- Jó napot, igen. Állást keresek és láttam a felhívást, oda adnám az önéletrajzomat - néztem bele fáradtságtól csillogó szemébe.

- Kedvesem, szívesen segítenék, de csak beugrós embert keresek.

- Már heti néhány nap is segítene. Kérem, gondolja meg! - nyújtottam felé az utolsó kezemben tartott lapokat.

- Ennyit ígérhetek - bólintott halvány mosollyal az arcán, majd elköszöntünk egymástól, és elindultam a hazafelé vezető úton.

Napokon keresztül vártam, hogy a rengeteg körbe járt helyről valaki válaszoljon, de semmi nem történt. A telefonom csörgésére minden alaklommal ugrottam, de két alaklom kivételével mindig Ella keresett. A másik anyám volt, aki öt perc alatt megkérdezte, amit akart, meggyőződött róla, hogy élek és már le is rázott.

Mikor nem a telefonomat figyeltem, a hétvégét vártam görcsösen, hogy drága barátnőm megérkezzen. És mikor végre megérkezett egy remek hírt hozott magával. Mrs. Whised levél formájában közölte velem, hogy átgondolta, ahogy ígérte és sok szeretettel vár heti három napon, kezdve a következő hét hétfőjével. Percekig ugráltunk örömködve, amivel sikerült levezetnünk a hét során felgyülemlett feszültséget is. Ezek után megkönnyebbülve rogytunk le a kanapéra, ahol figyelmesen meghallgattam Ella hetét élőben is, és bár segíteni nem tudtam neki, bátorítóan simogattam a hátát és biztosítottam róla, hogy mellette leszek.

A filmezés, amit figyelem elterelésnek szántam, remek ötletnek bizonyult egészen addig, még a kiválasztáshoz nem értünk, utána viszont kezdetét vette egy véget nem érő harc, mert Ella minden áron valami bugyuta mesét akart nézni, amihez nekem nem volt kedvem, én valami értelmeset szerettem volna, ami miatt ő kezdett nyöszörögni. Mivel egyikünknek sem volt igazán kedve vitatkozni, másnapra halasztottuk a programot, amikor higgadtan abban maradtunk, hogy úgy igazságos, ha mindketten végigszenvedünk másfél órát.

A jó kedvünknek köszönhetően csak vasárnap este kezdetem izgulni a másnapi találkozó miatt. Mikor újra egyedül maradtam, már volt időm gondolkodni, ami valahogy sohasem tett nekem jót. Képes voltam túl aggódni bármit, ami elém került. Igyekeztem magam lenyugtatni, olvastam, teáztam és mikor már végképp nem tudtam lekötni magam, a laptopomat az ölembe véve szerkeszteni kezdtem a nyers képeimet, ami bevált. Órákon keresztül nem mozdultam, végül szinte a gépemen aludtam el. Nehezen vonszoltam el magam az ágyamig, de mikor elértem, elégedetten hunytam le a szememet. Minden kezdett helyre állni az életemben.