Ｔｈｅ Ｓａｖｉｏｕｒ- 𝓐𝓷𝓭𝔂 𝓑𝓲𝓮𝓻𝓼𝓪𝓬𝓴 𝓯𝓪𝓷𝓯𝓲𝓬𝓽𝓲𝓸𝓷

5.

Másnap reggel borzalmas fejfájással ébredtem, Ella telefonjának csörgésére.

- Vedd már fel! - böködtem meg a fetrengő barátnőmet, aki egyáltalán nem mozdult meg a zajra.

- Azt sem tudom, hol van - nyöszörgött, miközben kotorászott az éjjeliszekrényen, de nem járt sikerrel, mert a telefonja a közelében sem volt. A szoba másik végében hagyott táskájából üvöltött. - Megyek már! - tápászkodott fel nehezen, én pedig a fejemre szorítottam egy párnát, hátha segít az amúgy reménytelen helyzetemen.

- Kurva nagy bajban vagyunk Ella! Alice, aki a hátsó színpadi képeket csinálta volna lebetegedett, valami vírus miatt, de esélytelen, hogy a koncert napjára jobban legyen. Sürgősen kell valaki, aki beugrik helyette - vázolta a helyzetet idegesen a főnöke, amint válaszolt a hívására.

- Mi van? - kerekedett ki barátnőm szeme - Honnan szerezzek egy fotóst az utolsó pillanatban?

- Nem tudom, de nem is igazán érdekel. Gondolkodj, és hívj, ha van valaki - adta ki az utasításokat Jackson, Ella pedig láthatóan fehérebb lett.

- Honnan lesz nekem fotósom? - botorkált vissza az ágyhoz, amire azonnal le is rogyott.

- Nem tudom Ella, most épp azt tudom, hogy szereznem kell magamnak egy Aszpirint, egy kávét, egy liter vizet és egy cigit - keltem ki nagyon nehezen a párnák közül - Hozom neked is.

Ahogy a konyha felé mentem, elhaladtam a földre dobott, homokos ruhám mellett. Megdörzsöltem a szememet, és hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, valahonnan nagyon mélyről. Bár az, hogy úgy feküdtem Andy mellett, hogy meg sem ismertem, eltörpült Ella problémája mellett, akinek sürgősen új munkaerőt kellett találnia.

Ellát pont ugyan ott találtam, ahol hagytam. Az ujjai sebesen cikáztak a kijelzőn, ami arra utalt, hogy igyekszik találni valakit, aki segíthet neki, de teljesen reménytelennek tűnt.

- Van már valaki? - tettem le elé a tálcát.

- Senki- rázta meg a fejét, de arca el is torzult a mozdulat miatt - A külsősöket hónapokkal előre kell lefoglalni. Akik elve nálunk vannak, már szintén szét vannak szórva, és elmozdítani sem tudok senkit, mert elve kevesebben vannak. Egyenlőre ötletem sincs, hogyan fogom megoldani, de Jackson hangja alapján muszáj lesz, mert ez az állásomba kerülhet.

- Segítsek telefonálni? - ajánlottam fel neki az egyetlen dolgot, amiben segíteni tudtam volna neki, de Ella nem válaszolt, csak kirohant a szobából. Nem értettem, de mindig voltak hirtelen megmozdulásai, és már hozzá szoktam. Ezért csak vártam, hogy visszatérjen.

Egy köteg papírt dobott le elém néhány perccel később, és kiadta az utasításokat. Az összes kékkel kijelölt számot kellett megkérdeznem, hogy esetleg ráér e a következő napon. Amíg én ezt intéztem, Ella összekuporodott egy füzettel és egy tollal, amiből egyet a nekem is adott, azzal a kijelentéssel, hogy pipáljam ki, akit elértem, majd rajzolni kezdett. Valószínűleg próbálta átrendezni az embereket arra az esetre, ha tényleg senkit nem tudnánk keríteni.

Órákon keresztül próbálkoztunk, de lehetetlen küldetésnek tűnt mindkettőnk feladat. Az egész napunkat erre szántuk, de eredmény nélkül maradtunk. Végül fáradtan dőltünk le az ágyra újból, hogy megpihenjünk. Szinte láttam Ella arcán, ahogy az agyában mozognak a fogaskerekek. Kereste a megoldást, de nem találta, és az sem segítette, hogy a főnöke óránkként legalább egyszer felhívta megkérdezni, hogy sikerült e már. A válasza mindig ugyan az volt. Nem, de dolgozik rajta.

Estére már nem maradt sem energiánk, sem lehetőségünk. Csak hevertünk egymás mellett, üres fejjel és vártunk a csodára. Aztán Ella hirtelen felugrott és rám mutatott.

- Meg van! - ugrált fel-le - Kitaláltam! Te leszel a fotósom - jelentette ki, mintha ez teljesen természetes lenne.

- Ella...- kezdtem hitetlenkedve - Nekem nincs hozzá sem tapasztalatom, sem felszerelésem.

- De tehetséges vagy! Láttam az összes képedet, és imádom őket. Olyan pillanatokat tudsz elcsípni, amiket mások meg sem látnak. Ilyen ember kell nekem.

- És a felszerelés? Mégsem állhatok oda a kis hobbi gépemmel, hogy: Na helló, megjöttem! - tártam szét a karom hitetlenkedve.

- Van egy tartalék gép, ami ugyan nem olyan jó, mint a többieké, de azért megteszi - próbált meggyőzni, de én nagyon is kételkedtem abban, hogy én vagyok a jó döntés.

- Biztos vagy benne, hogy megfelelek erre a feladatra? És abban is, hogy Jackson bele egyezik? - soroltam a bennem felmerülő kérdéseket.

- Őt csak az érdekli, hogy legyen ott valaki, aki egy kicsit ért hozzá. A többi mellékes. Ígért egy számot, ha eggyel kevesebben lennének, azzal azt mutatná, hogy nem megbízható, szóval, ha csak kattintasz párat, amin lehet látni, hogy ki van, az már jó. Na? - nézett rám reménykedve. Hezitáltam. Nem voltam benne biztos, hogy ennyi elég lehet, de átgondoltam a lehetőségeimet. Nekem nem volt mit veszítenem, maximum egy remek élménynek könyvelhetném el magamban, de Ellának nagyon is sok veszíteni valója volt, ha nem egyezek bele.

- Oké - biccentettem aprót. Amint barátnőm felfogta, hogy mit is mondtam, magához szorított és köszönömökkel kiabálta, suttogta, majd újra kiabálta tele a fülemet.

- Szólok Jacksonnak, hogy megoldottuk - kapott a telefonja után - aztán elmondom, hogy mi szokott lenni a menetrend.

Ella felszabadultan mesélte el, hogy talált egy embert, aki kézenfekvő és megfelelő a feladatra, Jacksonnak nem is volt ellenvetése. Csak annyit kért, hogy küldjünk neki néhány képet, amitől barátnőm fellelkesedett, az ölébe kapta a laptopomat, és egy egész helyes kis portfóliót állított össze néhány perc alatt. Ők boldogok voltak, mert találtak valakit, az én gyomrom pedig görcsbe rándult, mikor felfogtam, hogy nem rajongóként, hanem dolgozóként veszek majd részt a koncerten. Lélekben még nem voltam felkészülve arra, hogy nem a tömegben fogok állni, hanem egy gondosan kijelölt helyen, csupán néhány méterre Andytől. Az a stressz, ami Elláról távozott, rajtam talált magának új helyet.

- Akkor a menetrend - szakított ki a gondolataimból, mikor befejezte a telefonálást, és információkkal látott el.

Elmondta, hogy két órával a koncert előtt kell ott lennünk biztosan, de az egész napot a helyszínen fogjuk tölteni, mert be kell állítani a fényeket, el kell próbálni, kinek hol lesz a legjobb helye, meg hasonló apróságok. Azután szabad foglalkozás következik, mindenki rendezi a gondolatait, felkészül a munkára. Ebben az időszakban nekem meg kell ismernem a kölcsön gépet, amennyire csak tudom, aztán nekem is össze kell szednem magam. Andy nagyjából a kapunyitás előtt egy órával fog megérkezni, de valószínűleg még pihen egy keveset. Nekünk addig az a feladatunk, hogy a gyülekező tömeget örökítsük meg, vagy ha van rá igény, akkor bármi mást is, ami hátul történik. Onnan ismerem majd meg a többieket, hogy a hátukra lesz írva a feladatuk, vagyis a munkakörük. Ott kapjuk meg a pólót, és kapunk egy kártyát is, ami biztosítja azt, hogy bárhova beléphessünk. Emlékezett arra is, hogy bár Andy hozzá van szokva a felhajtáshoz, ő is csak egy ember, és ideges a színpadra lépés előtt, szóval igyekezzek én is a segítségére lenni. Mikor úgy érezte, hogy mindent elmondott, kérdőn nézet rám, hogy kíváncsi vagyok e még valamire, de az agyam megtelt, szóval csak megráztam a fejemet.

Rendbe kellett szednem a gondolataimat, és első lépésként tökéletesnek tűnt a hajam megmosása, ami összetapadt a bele került homoktól. Tompán hallottam, hogy Ella bekiabált nekem, jelezve, hogy vissza meg az autóért, de nem törődtem vele, folytattam a testem sikálását és mire visszaért, én már mély álomba zuhantam. Reméltem, hogy az alvás megnyugtat, de helyette csak a lehetőségek rossz kimenetekét álmodtam végig.