Ｔｈｅ Ｓａｖｉｏｕｒ- 𝓐𝓷𝓭𝔂 𝓑𝓲𝓮𝓻𝓼𝓪𝓬𝓴 𝓯𝓪𝓷𝓯𝓲𝓬𝓽𝓲𝓸𝓷

9.

A pörgős szám után egy valamivel lassabb következett, de ezúttal ő nem engedett el, sőt még közelebb húzott magához. Ő irányította a lépéseinket, én csak a mellkasára fektetett kezemmel élveztem a szíve dobogását, és az összehangolt mozgásunkat. Megengedtem magamnak, hogy felpillantsak rá, de hibáztam, abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy valószínűleg addig a percig engem nézett. Vészjóslóan közelről. A gyomrom görcsbe rándult, és mindenáron szabadulni akartam a karjai közül.

Nem hagytam időt magamnak a gondolkodásra, hirtelen megfordultam és a saját elkerített részünk felé vágtattam. Szinte láttam magam előtt a megdöbbent arcát, viszont a hangját hallottam is, ahogy a nevemet kiabálta, miközben ő is átverekedte magát a mögöttem összezáródó tömegen. Amint felértem, a szememmel Ellát kezdtem keresni, és nem érdekelt, hogy milyen elfoglaltságot talált magának.

- Haza megyek - jelentettem ki határozottan, ami miatt ő is összeszedte magát, de én megráztam a fejem - Maradj csak! - szorítottam meg a kezét, amiből tudhatta, hogy rendben leszek, csak egy kis egyedüllétre van szükségem. Bizonytalanul bólintott, éreztem a tekintetét magamon, miközben a rejtett ajtó felé siettem, de nem néztem vissza. Nem akartam látni a férfi arcát, aki ennyi idő alatt már biztosan felért a lépcsőn.

Olyan gyorsan igyekeztem le a lépcsőn, amennyire csak képes voltam rá, mégis kevésnek bizonyult, mert amint az egyik kezemmel kilöktem az ajtót, a másik csuklómat elkapta valaki. Ahogy hátra fordultam, szemben találtam magam Andy jeges tekintetével. Egyértelműen magyarázatot várt a viselkedésemre, de akármennyire is szerettem volna, nem tudtam megadni neki. Én sem értettem, hogy miért rohantam el olyan hirtelen.

- Elkísérlek - jelentette ki, és éreztem, hogy minden ellenállásom fölöslegesnek bizonyulna. Szóval engedtem, hogy a hely előtt álló taxik egyikéhez vezessen, lediktáltam a címet, és a gondolataimba temetkeztem.

Ő nem szólt hozzám, én pedig nem tudtam mit mondhatnék, ezért csendben tettük meg az alig fél órás utat. Elkalandoztam, és csak akkor eszméltem fel, mikor egymással szemben álltunk a járdán, de továbbra is tanácstalan voltam.

- Kitaláltad már? - húzta fel kérdőn fél szemöldökét. A hangja sokkal barátságosabban csengett, és a szemei sem szórtak szikrákat úgy, mint korábban.

- Mit kellene kitalálnom? - játszottam az értetlent, hogy egy kicsit több időt nyerjek, de lassan kénytelen voltam bevallani magamnak is, hogy az egyetlen magyarázatom, az, hogy megijedtem. A közelségétől és az egész helyzettől.

- Hogy miért rohantál el úgy, mintha megégettelek volna - fonta maga előtt keresztbe a karjait, és várta a magyarázatot. Érzetem, hogy elfogyott a gondolkodási időm, elő kellett állnom az indokommal, ami nem volt, így az őszinteséget választottam.

- Megijedem - pásztáztam a sötét utcát, hogy elkerülhessem a kíváncsi tekintetét.

- Tőlem? - nevette el magát minden vidámság nélkül. Nem tartozott a legjobb ötleteim közé, hogy emiatt rá emeltem a tekintetemet, hiszen egy gúnyos mosoly pihnet az arcán.

- Sokkal inkább a szituációtól - túrtam bele a hajamba. Ez egy rossz szokásom volt. Ha ideges voltam mindig a tincseimet piszkáltam, ami miatt hamar kiismerhetővé váltam.

- Nem volt semmiféle szituáció, - ragadta meg a kezemet - csak jó volt látni, hogy felszabadultál. Elengedted magad, és ez jó. Megtartottalak, hogy a tömeg ne sodorjon messzebb tőlem, de nem akartam semmi olyat tenni, amire reggel bűntudattal kellene emlékeznünk - lépett egy lépéssel közelebb, amivel újra a buliban kialakult helyzetben találtam magunkat.