A pörgős szám után egy valamivel lassabb következett, de ezúttal ő nem engedett el, sőt még közelebb húzott magához. Ő irányította a lépéseinket, én csak a mellkasára fektetett kezemmel élveztem a szíve dobogását, és az összehangolt mozgásunkat. Megengedtem magamnak, hogy felpillantsak rá, de hibáztam, abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy valószínűleg addig a percig engem nézett. Vészjóslóan közelről. A gyomrom görcsbe rándult, és mindenáron szabadulni akartam a karjai közül.
Nem hagytam időt magamnak a gondolkodásra, hirtelen megfordultam és a saját elkerített részünk felé vágtattam. Szinte láttam magam előtt a megdöbbent arcát, viszont a hangját hallottam is, ahogy a nevemet kiabálta, miközben ő is átverekedte magát a mögöttem összezáródó tömegen. Amint felértem, a szememmel Ellát kezdtem keresni, és nem érdekelt, hogy milyen elfoglaltságot talált magának.
- Haza megyek - jelentettem ki határozottan, ami miatt ő is összeszedte magát, de én megráztam a fejem - Maradj csak! - szorítottam meg a kezét, amiből tudhatta, hogy rendben leszek, csak egy kis egyedüllétre van szükségem. Bizonytalanul bólintott, éreztem a tekintetét magamon, miközben a rejtett ajtó felé siettem, de nem néztem vissza. Nem akartam látni a férfi arcát, aki ennyi idő alatt már biztosan felért a lépcsőn.
Olyan gyorsan igyekeztem le a lépcsőn, amennyire csak képes voltam rá, mégis kevésnek bizonyult, mert amint az egyik kezemmel kilöktem az ajtót, a másik csuklómat elkapta valaki. Ahogy hátra fordultam, szemben találtam magam Andy jeges tekintetével. Egyértelműen magyarázatot várt a viselkedésemre, de akármennyire is szerettem volna, nem tudtam megadni neki. Én sem értettem, hogy miért rohantam el olyan hirtelen.
- Elkísérlek - jelentette ki, és éreztem, hogy minden ellenállásom fölöslegesnek bizonyulna. Szóval engedtem, hogy a hely előtt álló taxik egyikéhez vezessen, lediktáltam a címet, és a gondolataimba temetkeztem.
Ő nem szólt hozzám, én pedig nem tudtam mit mondhatnék, ezért csendben tettük meg az alig fél órás utat. Elkalandoztam, és csak akkor eszméltem fel, mikor egymással szemben álltunk a járdán, de továbbra is tanácstalan voltam.
- Kitaláltad már? - húzta fel kérdőn fél szemöldökét. A hangja sokkal barátságosabban csengett, és a szemei sem szórtak szikrákat úgy, mint korábban.
- Mit kellene kitalálnom? - játszottam az értetlent, hogy egy kicsit több időt nyerjek, de lassan kénytelen voltam bevallani magamnak is, hogy az egyetlen magyarázatom, az, hogy megijedtem. A közelségétől és az egész helyzettől.
- Hogy miért rohantál el úgy, mintha megégettelek volna - fonta maga előtt keresztbe a karjait, és várta a magyarázatot. Érzetem, hogy elfogyott a gondolkodási időm, elő kellett állnom az indokommal, ami nem volt, így az őszinteséget választottam.
- Megijedem - pásztáztam a sötét utcát, hogy elkerülhessem a kíváncsi tekintetét.
- Tőlem? - nevette el magát minden vidámság nélkül. Nem tartozott a legjobb ötleteim közé, hogy emiatt rá emeltem a tekintetemet, hiszen egy gúnyos mosoly pihnet az arcán.
- Sokkal inkább a szituációtól - túrtam bele a hajamba. Ez egy rossz szokásom volt. Ha ideges voltam mindig a tincseimet piszkáltam, ami miatt hamar kiismerhetővé váltam.
- Nem volt semmiféle szituáció, - ragadta meg a kezemet - csak jó volt látni, hogy felszabadultál. Elengedted magad, és ez jó. Megtartottalak, hogy a tömeg ne sodorjon messzebb tőlem, de nem akartam semmi olyat tenni, amire reggel bűntudattal kellene emlékeznünk - lépett egy lépéssel közelebb, amivel újra a buliban kialakult helyzetben találtam magunkat.
YOU ARE READING
The Saviour- 𝓐𝓷𝓭𝔂 𝓑𝓲𝓮𝓻𝓼𝓪𝓬𝓴 𝓯𝓪𝓷𝓯𝓲𝓬𝓽𝓲𝓸𝓷
FanfictionScarlett alighogy belekezdett felnőtt életébe, máris olyan problémákkal kell megküzdenie, ami nála jóval érettebb embereket is próbára tenne. Legtöbbször úgy érzi, legjobb barátnőjén, Ellán kívül az egész világ ellene van. Még a legnagyobb álmának v...