Ｔｈｅ Ｓａｖｉｏｕｒ- 𝓐𝓷𝓭𝔂 𝓑𝓲𝓮𝓻𝓼𝓪𝓬𝓴 𝓯𝓪𝓷𝓯𝓲𝓬𝓽𝓲𝓸𝓷

10.

Képtelen voltam elaludni. Folyamatosan járt az agyam, ezért egy kis idő után felhagytam a próbálkozással, kikeltem az ágyból és teret engedtem az azonnal elterpeszkedő barátnőmnek. Mosolyogva néztem rá vissza, majd a nappaliba kerestem magamnak menedéket. Tévénézéssel igyekeztem kikapcsolni magam, de hamar kudarcba fulladt az is.
Végül egy hatalmas csésze kávéval, és egy könyvvel foglaltam le magam egészen addig, még a telefonom vad csipogásba nem kezdett. Jó ideig úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, mert senki fontos nem kereshetett. De csak nem akarta abbahagyni, ezért a készülékért nyúltam, hogy felfedjem a zaklatómat. Az összes egy számomra ismeretlen számról érkezett, az utolsó pedig azt sugallta, hogy nem marad sokáig titok az író kiléte.

„5 perc.”

Jelentette be magát az ismeretlen, mire feltápászkodtam a helyemről, és az ajtó felé indultam, hogy kilessek apró lukon. Akkor még senkit nem láttam, de néhány pillanattal később egy borzos fekete hajat, és egy ragyogóan kék szempárt pillantottam meg.  Amint megállt, szinte feltéptem az ajtót, amivel láthatóan megleptem.
– Beszéljünk! – mondta már majdnem utasítva, miután magához tért.  Egy szó nélkül a ház mögé vezettem a padhoz, ahova gyönyörűen sütött a Nap. Helyet foglaltam, és miután megbizonyosodtam arról, hogy követett, arcomat a fény felé fordítottam, várva, hogy belekezdjen a mondandójába.
– Figyelj, én… – kezdte volna, de félbe szakítottam.
– Semmi okod magyarázkodni, – néztem rá egy pillanatra – nem történt semmi. Megesik az ilyen, de tőlem nem tudja meg senki, aki nem látta a saját szemével.
– Akkor nem haragszol? – pislogott nagyokat.
– Nem nekem tartozol elszámolással – élveztem tovább a kellemes meleget – Ha a te lelked elbírja, nekem nincs okom haragudni - A szemem előtt fényes pontok cikáztak, de hallottam, ahogy kiengedi a bent tartott levegőt, és az ajtó nyitódását is.
– Csodálatos reggelt kívánok – lépett elő Ella, miközben fáradt szemét dörzsölgette.
– Jó reggelt – köszöntünk vissza egyszerre, mire elkapta szeme elől a kezeit, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg két ember válaszolt neki. – Akkor egyel több kávéra lesz szükségünk – fordult sarkon.
– Nem tudom, meddig tervezel maradni, - emelkedtem fel a helyemről – de nekem el kellene kezdenem válogatni a képeket – indultam el a bejárati ajtó felé, ahova továbbra is követett, egyenesen a kanapéra. Ott az ölembe vettem a laptopomat, és neki kezdtem a munkának. Igyekeztem kizárni a hátam mögé vetett karját, és a hozzám simuló combját, nem túl eredményesen. Minden apró rezdülésére megdobbant a szívem, de hasznos segítségnek bizonyult. Elmondta véleményét a képekről, megvárta még beállítom a megfelelő színmélységet, vagy levágom a fölösleges részleteket.
Egy kevés idő után eltűnt közülünk a feszültség, amit annak is köszönhettünk, hogy Ella is csatlakozott hozzánk, aki szintén örömmel szanálta és szerkesztette a képeket. Andy keze lekerült a vállamról, de a lába még mindig szorosan az enyém mellett pihent. Nem néztem felé, de láttam, ahogy száj néha kedves félmosolyra húzódott, főleg mikor saját magát pillantotta meg.
– Akkor miért volt könnyes a szemed? – mutatott a kijelzőre mikor igazán közelről kaptam lencsevégre az arcát.
– Nem tudom leírni pontosan – sóhajtottam – Nagyon sok mindent éreztem ott. Hálás voltam Ellának, hogy betartotta az ígéretét, örültem, mert soha nem gondoltam volna, hogy olyan közel állhatok hozzád. Ráadásul mit vársz egy rajongótól, akinek kétszer is énekeltél? Sokáig nem lehetett száraz szemekkel bírni – fordítottam felé a fejem, ami miatt kis híján neki ütköztem.
– Mi volt az ígéret? – kérdezte mélyen a szemembe nézve. Abban a pillanatban elfeledkeztem magamról, és arról, hogy a választ vár a kérdésre. Csak bámultam, ijesztően közelről a szinte világító szemeit, és elfelejtettem, hogy rajtunk kívül tartózkodik még egy ember a szobában.
– Hogy addig nem nyugszom, ameddig nem jut el egy Andy Black koncertre – Rázott fel Ella hirtelen - Ezért lett volna eredetileg a sorokban. Aztán minden megváltozott, és a színfalak mögé jutattam.  Így még hasznos is volt – nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd besétált a hálószobába és becsukta maga mögött az ajtót.
– Miért volt ez annyira fontos neked? – fordította maga felé az arcomat.
– Mert régen, mikor bajba kevertem magam és a Nagyim leszidott a te számaid üvöltöttek a szobámból. Rosszul éreztem magam, mert felbosszantottam, pedig semmit nem neki szántam. Minden alkalommal a szüleim figyelmét akartam felhívni magamra. Te voltál a támaszom, hogy talapra álljak, és elmondjam a nagymamámnak, hogy sajnálom – fejeztem be a rövideke élettörténetemet.
– Én voltam a támaszod? – mosolygott kedvesen, de még mindig túl közel volt, ezért nehezemre esett válaszolni.
– Mindig bátornak tartottalak – suttogtam – Olyannak, aki felmeri vállalni, ha valamit elrontott.
– Tehát szeretnél bátor lenni? – ragadta meg a mondandóm első felét, de ezúttal már képtelen voltam rendesen reagálni. A gyomrom összeszorult, a szám kiszáradt és csak a vészesen közel levő ajakaira tudtam figyelni, ezért finoman bólintottam.
Talán percek, de lehet hogy csak másodpercek teltek el, mire sikerül felfognom, hogy megint egy olyan helyzetbe keveredtünk, aminek a közelébe sem szabadott volna kerülnünk. Nehezen, de erőt vettem magamon, hogy képes legyek újra a készült képek minőségére koncentrálni Andy simogató lehellete helyett. Azonban az, hogy én elfordultam őt nem befolyásolta, ugyanúgy rajtam tartotta a tekintetét.
– Mondani szeretnél valamit? – kérdeztem, de közben továbbra is az egeremmel cikáztam a képernyőn.
– A válaszodra várok – mondta rekedten. Talán tényleg több idő telt el, mint néhány perc.
– Igen – csuktam be egy pillanatra a szemem. – Szeretnék bátor lenni, de nehezen megy úgy, hogy kerülöm az olyan helyzeteket, amikben annak kéne lennem.
– Miért kerülöd őket?
– Mert nem vagyok hozzájuk elég bátor – nevetek fel, aminek a hatására ő is elmosolyodott, de nem válaszolt. A csend, ami beállt közénk nem volt kínos, csupán kellemetlen. Miden percben átfutott az agyamon, hogy nem szabadna ennek megtörténnie. Andynek nem kellene mellettem ülnie a kanapén, hiszen rá vártak otthon. Mégis úgy tűnt, hogy ez a tény őt teljesen hidegen hagyta, tökéletes nyugalommal vizsgálta az arcom minden milliméterét egészen addig, amíg be nem fejeztem az utómunkát, majd feltöltöttem a képeket a megadott címre és leállítottam az ölemben zümmögő laptopot. Előrébb hajoltam, hogy az asztalra helyezzem, de vissza már nem tudtam dőlni, mert a férfi keze a kanapé támlájáról a hátam mögé csúszott, és ugyan a késztetést éreztem rá, hogy az ölelésébe zárjon, az agyam hevesen tiltakozott.
– Ez nem helyes. – Suttogtam magam elé úgy, hogy csak én hallottam. Vagyis az, hogy nem érkezett rá válasz egyértelműen ezt jelentette.
Ekkor viszont beállt közénk az igazi és összetéveszthetetlen kínos csend. Csak ültünk egymás mellett, de hiába próbáltam olyan téma után kutatni a fejemben, ami megtörhetné a helyzetünket, semmi olyan nem volt benne, ami segíthetett volna.  Végül Andy volt az, aki megtörte a hallgatásunkat.
– Keressünk neked olyan programot ahol bátornak kell lenned! – pattant fel, aminek köszönhetően én végre hátra dőlhettem. Vagyis nem tejesen szándékosan tettem ezt, de a hirtelen mozdulattól egy picit megugrottam és tulajdonképpen eldőltem, mert elve nem ültem teljesen stabilan.
– Mi? – pislogtam fel rá.
Teljesen jól hallottad – mondta, de mintha fejben már nem lett volna teljesen jelen.
– Kell neked valami, amitől jól érezheted magad a bőrödben. És én segíteni fogok neked.
Ezzel elkezdte sorolni a különböző ötleteit, de egyiket sem találta egésze jónak, én viszont remekül szórakoztam rajta. Már az összes olyan helyet felsorolta, aminek a közelébe sem lettem volna hajlandó menni, utána folytatta az extrém sportokkal és már azt hittem, hogy mindet elmondott, mikor mintha megfagyott volna, megállt a mozgásban. Egy mindent tudó mosollyal nézett rám, amitől végig futott rajtam a borzongás.
– Gyere el velem egy randira! – fordult felém teljesen. Először nem is jutott el tudatomig a mondata. Kellett jó néhány perc, mire felfogtam, hogy mire kért meg.
– Nem! – kiáltottam, mikor magamhoz tértem a döbbenetből. Hirtelen az sem tudtam, hogy mit kezdjek a testemmel, ezért akaratlanul felpattantam. Már csak a fürdőszoba küszöbénél fordultam vissza hozzá. – És most menj el.
Hallottam, ahogy Ella kinyitotta a szoba ajtaját, és azt is, ahogy halkan beszélgetnek, de nem tudtam kivenni érthetően a szavaikat. Abban viszont biztos voltam, hogy egyikük sem feszült vagy mérges, a hangjuk teljesen nyugodtnak tűnt, ami őszintén meglepett. Arra számítottam, hogy miután Ella meghallja az ajtó csapódását dühösen ront ki a szobából, majd neki esik a még mindig megdermedve álló Andynek. De egy hangosabb szó sem hagyta el egyikük száját sem. Végig igyekeztem megtudni, hogy miről is beszélgethetnek ők ketten, hiába tűnt lehetetlennek.
Csak a bejárati ajtó csukódása után merészkedtem ki a fürdőből, viszont addigra kellőképpen felhergeltem magam ahhoz, hogy Ellával se akarjak egy szót sem váltani.
– Végig kellett volna hallgatnod… - szólalt meg, amint kitettem a fél lábamat. Válaszként összeszorított állkapoccsal, pislogás nélkül meredtem rá néhány másodpercig. – Akkor engem meghallgatsz?
– Nem – ráztam meg szomorúan a fejem és elsétáltam mellette. Egyenesen a szobámba mentem, majd elfordítottam a kulcsot is.
Egy darabig Ella próbálkozott bejutni, vagy legalább szóra bírni, de miután semmi reakciót nem kapott feladta, és a lépéseinek hangjából ítélve a kanapéhoz sétált. Azt reméltem, hogy a feszültéség egy kicsit kevésbé lesz jelen a testemben, de a tudat, hogy volt valami, amiről tudnom kellett volna, nem hagyott nyugodni.