My Life /H.S./ BEFEJEZETT!

2.

Miután lebattyogtam a lépcsőn és megláttam azt a személyt akire cseppet sem számítottam, könnybe lábadt a szemem...

-Mit keresel itt?-kérdeztem könnyeimmel küszködve
-Lili, a szüleink meghaltak-csuklott el a hangja-szükségünk van egymásra-nézett rám könnyes szemmel.
-Liam, nekem régebben is szükségem lett volna rád!-kiabáltam-Hol voltál? Hol voltál mikor éjszakákon át sírtam a hiányod miatt? Hol voltál mikor anyát kellett vigasztalni miattad? Hol voltál mikor megcsaltak és szükségem lett volna a bátyámra?-folytattam már sírva-Hol voltál mikor mi szenvedtünk?-kérdeztem már halkan.
-Teljesen jogosan vagy kiakadva, de most ne ezzel foglalkozzunk kérlek.-nézett rám könyörgően-hidd el éppen eléggé fáj anélkül is, hogy a szememre vetnéd-ült le sírva-a rohadt életbe, elsem tudtam köszönni-csapott a pultra-nem köszöntem meg amit értem tettek, nem köszöntem meg, hogy felneveltek.-mondta eréjesen-nem voltam jó gyerekük és nem voltam jó báty-suttogta maga elé, de én jól hallottam. Nem bírtam tovább, odamentem hozzá majd a kezénél fogva felállítottam, hogy megölelhessem amit ő egyből viszonzott.
-Sajnálom-suttogta a fülembe
-Megbocsáltok-suttogtam vissza.
Akkor gondolom már mindenki rájött, az hogy Payne a vezetéknevem, nem a véletlen műve. Én vagyok a híres fiúbanda egyik tagjának a kis húga.
-Na akkor ehetünk-szólalt meg a szőkeség aki eddig csak csendben figyelte az eseményeket
-Te meg a hasad Horan-mondta a bátyám nevetve, ami minket is erre késztetett-egyébként ő itt a banda egyik tagja, egyben az egyik legjobb barátom...-kezdte Liam, de Niall félbeszakította.
-Kössz tesó, de be tudom magam mutatni-mondta mosolyogva-Niall Horan-nyújtotta felém a kezét, amit én félrelöktem majd megöleltem, kicsit meglepte a tettem de viszonozta.
-Őszinte részvétem-suttogta a fülembe
-Köszönöm-suttogtam én is -Liliána Payne-mondtam mikor már elengedtem-de amúgy ismerem a banda összes tagját szóval felesleges volt bemutatkoznod-mosolyogtam rá
-Értem, na eszünk?-kérdezte türelmetlenül
-Ti egyetek csak, de nekem semmi étvágyam nincsen-indultam VOLNA fel, ha drága bátyám el nem kapja a csuklóm.
-Enni fogsz-jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon-fogadni mernék rá, hogy tegnap sem ettél-nézett rám
-Pff-puffoggam majd leülve az asztalhoz enni kezdtem, természetesen Niall rögtön követte a példámat, viszont a bátyám nem ült le.
-Na azt már nem Liam, vagy leülsz enni te is, vagy én sem eszek-dőltem hátra a széken keresztbetett kézzel, miközben farkasszemet néztem vele.
-Jajj te lány-szemét forgatva ült le velem szemben, mire nekem egy győztes vigyor terült szét az arcomon. Aztán hirtelen villámként csapott belém a felismerés...
-Öhmm...most elég pocsékul érzem magam-néztem magam elé szomorúan
-Miért?-értetlenkedett a bátyám
-Itt nevetgélek, mikor a szüleim tegnap...én most felmegyek-álltam fel a székről, majd meg sem álltam a szobámig, ahol csak leültem az ágyra, majd ugyanazt a képet szorongatva kezdtem sírni. Sírásomat az ajtó túloldaláról beszűrődő kopogás zavarta meg.
-Gyere-mondtam szipogva
-Mi a baj Lina?-lépett be az ajtón Niall
-Annyira szörnyen érzem most magam-kezdtem-itt nevetgélek miközben anyuék még csak tegnap haltak meg-kezdtem el hadonászni-nekem most sírnom kellene és nem nevetni. Milyen gyerekük vagyok én? Ez szörnyű! Egy hülye liba vagyok...-fakadtam ki, mire Niall lefogta a kezeim
-Ne is gondolj olyanra, hogy sírnod kell és nem nevetned. Igaz, hogy nem ismertem a szüleiteket személyesen, de abból amit hallottam biztos vagyok benne, hogy ők sem akarnák ha a hátralévő életedben csak sírnál. Elmentek, én megértem hogy fáj de nem élhetsz ebben a fájdalomban. Nem azt mondom, hogy felejtsd el őket, mert az lehetetlen, én csak azt kérem, próbáld meg legyőzni a hiányukat. Gondolj bele mi lenne, ha akit bánat ér nem csinálna mást csak a szobájában gubbasztva ülne kisírt szemekkel!? Tudod mi lenne akkor?-megráztam a fejem-Nem lennének emberek kik nevetve szeretnének. Mindenkit ért már fájdalom, de leküzdötték, mert elég erősek voltak és nem adták fel, az első akadálynál. Ha az élet akadályokat gördít eléd, nem vissza kell nézni, hanem átugrani. Mi itt vagyunk neked és mindenben segítünk, de ahoz, hogy segíthessünk te is kellesz, szóval állj talpra és mutasd meg a világnak, hogy téged nem lehet legyőzni!-mondta lelkesítve. Nem válaszoltam, csak jó szorosan magamhoz öleltem. Nagyon jól estek a szavai és hatással is voltak rám.
-Köszönöm-néztem rá hálásan-igazad van, el kell fogadnom, hogy ők már nincsenek velem és élnem kell az életem. De azt senki ne várja el, hogy elfelejtsem őket vagy azt ami velük történt. Nem ígérem, hogy nem fogok többször sírni, de azt igen, hogy élni fogok, és leküzdöm a fájdalmat!
-Ez a beszéd-mondta mosolyogva.
-Skacok elintéztem, hogy minél hamarabb meglegyen a temetés.-jött be Liam
-És?-kérdeztem kíváncsian
-Holnap lesz-jött oda mellém majd áttölelt-átvészeljük.
-Együtt-fogtam meg mindkét fiú kezét
-Együtt-mondták egyszerre.