A Sötétség törzse

Vadászat

A kecses, fekete nőstény macska,  Hollómancs és társa egyben legjobb barátja az erős és bátor kandúr Parázsmancs a Bokroserdőbe tartottak. Reményekkel és izgatotsággal telve haladtak őseik által, sok holdal ezelőtt kitaposott ösvényen. Mancsuk csendesen lépdelt a lápos avarban. Régen itt egy hatalmas mocsár volt. Aztán a kétlábúak telepítettek ide erdőt. Rengeteg állat él itt. Nyulak, pockok, egerek, verebek meg még sok minden. Viszont az idősek szerint egy kisebb farkasfalka is tanyázik itt. Hollómancs és Parázsmancs pedig nem akart velük találkozni.
Már elég régóta gyalogoltak. Enni nem ehettek, mivel ezt a Harcosok Törvénye tiltja. Most a törzsüknek vadásznak, attól pedig nincs fontosabb.
Hirtelen Parázsmancs erőteljesen meglökte Hollómancsot. A nőstény vetett rá néhány szúrós pillantást, de végül meglátta, amit Parázsmancs sokkal hamarabb észrevett. Egy kis libacsapat legelészett egy füves tisztáson. Ketten elkaphatnak egyet. Elég nagy zsákmány. Parázsmancs ment elöl. Egy bokor alján lapult meg, közel a libákhoz. Hollómancs a másik irányban tette ugyanezt. Mind a ketten feszülten figyeltek. A kiképzésen már megtanulták, hogy  kell verebek közelébe lopakodni, egy liba meg hasonló madár. Elég bambán néztek ki. Az egyik kisebb liba távolabb ment a többitől. Úgy döntöttek, hogy az lesz az áldozat. Egyre közelebb mentek mind a ketten, ezzel szoros kört fonva a gyanútlan liba köré. Parázsmancs meglendítette a farka végét, jelet adva a támadásra. Hollancs teljes erejét összeszedve ugrott a madárra. A liba hátán landolt. Gondolkodás nélkül a madár szíve környékébe karmolt. A szervet nem találta el, de mély sebet ejtett a madár melkasán. Parázsmancs eközben már a nyaka közelébe ért. A fejénél fogva, a földre nyomta és egy hirtelen mozdulattal végzett vele. Mind a ketten elégedettek voltak a munkájukkal. Parázsmancs arcán elégedett vigyor terült el. Ez az ő zsákmánya. Ennél jobb nem is lehetne. Ha ezt Farkaskarom megtudja biztos harcos lesz.
- Na ezzel meg is volnánk. - nyugtázta Parázsmancs.
- De mi lesz az én zsákmányom!? Ha ezt fel akarom ömmulni egy rókát kéne levadásznom. - mondta Hollómancs.
- Nyugi. Keresünk neled is valamit. Gyere! Rejtsük el ezt a tollast. - mondta Parázancs, és egy levélkupac felé indult, a libával a szájában. A zsákmányt a levelek alá temették és tovább mentek. Hollómancs folyamatosan szimatolt a levegőben. Minél nagyobb zsákmányt akart magának találni. Végül sikerült is. Egy bokor alján ott lapult az erdő egy ékes példánya. Egy igen meghízott nyúl. Hollómancs vette észre először és úgy döntött, hogy le is vadássza. Lelapult, és halkan pisszentett Parázsmancsnak is. Mivel a nyúl túl éber volt, nem támadtak két oldalról. Lopakodva közelítettek, majd egyszerre rávetették magukat. A nyúl hátát sikerült megkarmolniuk, de az elfutott.
- UTTÁNNA! - ordította Hollómancs. Nem akarta szem elől veszíteni áldozatát. Gyorsan futottak mind a ketten, át az erdőn. De, amint kiértek a Menydörgő Ösvényhez nagy meglepetés várt rájuk. A nyúl éppen átment az aszfalton. Át a Villám törzs vadászterületére. A torkuk összeszorult. Nem hagyhatják csak így eliszkolni azt a nyulat. Parázsmancs mélyet szívott a bűzös levegőből. Hamar megállapította, hogy egyetlen szörnyeteg ( autó ) sem jár a közelben. Átszaladtak a fekete úton.
- Mostantól, ne beszéljünk. Ezek a Villám törzsiek nagyon erősek. Nemsokára itt fognak járőrözni. - mondta Hollómancs, és előre ment. A nyulat hamar megtalálták. A mély sebek miatt nem tudott menekülni. Hollómancs végzett vele. A szájába fogta zsákmányát. Elégedetten indultak vissza a Menydörgő Ösvényhez, de valami megzörrent a hátuk mögött. Két velük egykorú, Villám törzsbeli növendék ugrott rájuk egy bokorból. Erősek voltak. Együtt mozogtak, mintha egy macska lennének. Hollómancs és Parázsmancs nagyon megijedt. Elkapták őket. A két idegen növendék egy hatalmas fa törzséhez szorította be őket. Hollómncs szájában még mindíg ott lógott a nyúl.
- Mit kerestek itt!? - kérdezte végül az egyik idegen.
- Ezt a nyulat. - válaszolt Parázsmancs.
- Az a mi zsákmányunk. - mondta erre a másik idegen.
- Igen? Akkor gyere és küzdj meg érte! - mondta Hollómancs, és letette a nyulat a földre. Így már jobban szemügyre vette a két idegent. Egy hosszú szőrű, szürke - fehér, borostyán sárga szemű kandúr, és egy vöröses, sima bundájú, zöld szemű, szintén kandúr.
- Te azt nem akarod idegen! - mondta a vörös Hollómancsnak. - Tudod a nőstényeket nem illik bántani. De szivesen harcolok veled. Csak utánna ne menj sírni a törzsedhez. - vigyorgott, és kieresztette karmait.
- Nem fogok. - mondta Hollómancs, és kieresztett karmokkal ugrott neki a vörös növendéknek. A Villám törzsbeli szintén neki ugrott. Félúton érték el egymást. A vörös lerántotta Hollómancsot a földre, és hátára nyomta. A fekete nőstény dühösen karmolászott, de csak a levegőt sikerült eltalálnia. A hátán feküdt, felette pedig ott tornyosult a vörös kandúr. Hirtelen egy apró mosolyra húzta a száját, aztán teljes erőből hasba rúgta a vörös macskát. Az egészen a fa törzséig repült, aminek neki is csapódott. Hollómancs felállt.
- Szerintem elmehetünk. - mondta a fekete nőstény. Csak ekkor látta, hogy Parázsmancs is harcol, de ott ő áll vesztésre. Segíteni akart, de a vörös egy ugrással megtámadta. A macska nagyon erős volt. De, ezúttal Hollómancs nem hagyta magát. Ő bevetette legerősebb fegyverét, a karmait. Teljes erejéből csapott le a növendék vállára. Mély sebet ejetett rajta. A vörös remegett a fájdalomtól. Szőrét felborzolta, és próbált nem az égő és vérző sebre gondolni. Eközben Hollómancs megvillantotta fogait, jelezve, hogy ő nyert. A vörös azomban nem hagyta annyiban. Hollómancs fejét célozta meg ugrásával. A fekete macska idejében lebukott, de a másik egy kis darabot kiharapott a füléből. Eközben Parázsmancs is végzett a harcal. Bármilyen meglepő, de nyert. Csak egy kis karmolást kapott az orrára. Ellenfelén is csak kis sebek voltak.
- Mi folyik itt? - kérdezte egy hang. A szagából egyből felismerték, hogy Villám törzsbeli harcos. Igazi harcos. Parázsmancsnak és Hollómancsnak is a torkában dobogott a szive.
- Ez a két idegen a területünkön vadásztott. - mondta a szürke.
- De, mi szembe száltunk velük, Tigrisvihar! - büszkélkedett el a vörös.
- Azt látom. - mondta Tigrisvihar. - Hogy hívnak titeket?
- Hollómancs.
- Parázsmancs.
Mostmár szemügyre vették a harcost. Narancsos - barnás, közepesen hosszú szőre volt. Szeme élénksárga. Nem volt dühös se Parázsmancsra, se Hollómancsra. Viszont megkérdezte, hogy mi történt.
- A Bokroserdőben vadásztunk Hollómanccsal. Éppen ezt a nyulat üldöztük, amikor átjött ide. - mondta Parászmancs és orrával a nyúl teteme felé bökött. - Csak ezt akartuk elkapni, semmi mást. Le is vadásztuk. De, amikor indulni akartunk, ők megállítottak minket. Aztán harcoltunk ééés... Ennyi. - fejezte be. Abban a pillanatban lépett elő a hátuk mögül Farkaskarom és Tarkabundás.
- Igaz amit mond. - erősítette meg Farkaskarom.
- Végig követtük őket. Nem akartak semmit, csak azt ami őket illeti. - mondta Tarkabundás.
- Ráadásul harcosként csaptak össze. Még a ti növendékeitek is. - mondta Farkaskarom.
- Értem. Én is átszöktem volna a ti helyetekben. - mondta Tigrisvihar és a két bajkeverő felé biccentett. - Ezért nem is bántalak titeket. Ha jól látom már a büntetéseteket megkaptátok Vörösmancstól és Szürkemancstól. - fejezte be a harcos, majd a farkával jelzett a két növendéknek, és elmentek.
Az Árnyak törzse is elindult a területük felé. Csak akkor szólaltak meg amikor átértek a Menydörgő Ösvényen.
- Csodásan harcoltatok. - dícsérte meg őket Tarkabundás.
- De átlógtatok a Menydörgő Ösvényen! - szidta le őket Farkaskarom.
Hollómancs lesütötte a szemét. Tudta, hogy csak ő tehet róla. A zsákmány, amit a szájában cipelt, viszont mindenért kárpótolt. Még a fülsebének is örült. Elég jól nézett ki. Prázsmancs pedig akkor dagadt a büszkeségtől, amikor lesutulta a leveleket a libáról. Csillogó szemekkel nézett nevelőjére, de csak lenéző pillantásokat kapott viszonzásul. Szájába fogta a libát és elindult a tábor felé. Önkéntelenül is hátracsapta fülét.

A nap a legmagasabban járt, amikor a kis csapat beért a táborba. A macskák először a zsákmányokat vették észre. Aztán látták meg a vérző sebeket, és Farkaskarom szikrázó pillantásit.
- A zsákmányok közül a nyulat egyétek meg ti, a libát meg vigyétek Fenyőcsillag barlangjához. Utánna menjetek el Menyétfarkúhoz. Ad pókhálót a sebeitekre. - utasította őket Tarkabundás. A nyulat bevitték a barlangjukba, és a többi növendék lelkére kötötték, hogy ne egyenek bele. Ezután Fenyőcsillag barlangja felé vették az irányt. Fenyőcsillag egy barna - fehér, kékszemű nőstény volt. Nem mellesleg az Árnyak törzse vezére. Az ő barlangja elé tették le a libát. A vezér biztos megérezte a szagukat, mivel kiment a lakhelyéről.
- Szia Fenyőcsillag! - köszöntek.
- Sziasztok! Látom hajnali vadászaton voltatok. Majd beszélek a nevelőitekkel. Ilyen zsákmány melett nem kizárt, hogy harcosnevet kaptok. A libát meg köszönöm, de csak egy részét fogadhatom el. A többi a törzsé. - mondta, és letépte a liba combját. Ezek után Hollómancs és Parázsmancs Menyétfarkú barlangja felé indult. Menyétfarkú ősei sziámi macskák lehettek. Még a tipikus színek is megegyeztek. Csak a mancsa és  farka hegye volt fehér. Ő volt az Árnyak törzsének orvosmacskája. Meglepően jól gyógyította a sebeket, és a Csillag törzstől is gyakran kapott látomásokat. A növendékek orrára és fülére tett némi pókhálót, hogy elállítsa a vérzést. Ezután kaptak egy - egy szem mákot, fájdalomcsillapítóként.
Amikor végeztek a kezeléssel, a növendékek barlangja felé vették az irányt, hogy jólakhassanak a nyúlból.