Secret Love

6.rész

Már két hete együtt vagyunk Harry-vel, és úgy érzem, hogy az életünk nem is lehetne ennél tökéletesebb. Minden pillanatot megpróbálunk kihasználni, hogy kettesben lehessünk, de sajnos nem megy valami könnyen. Ahogy egyre közeledik az év végi koncert, annál több programunk van az énekkarral. Szinte megállás nélkül próbálunk, Mr. Davis azt akarja, hogy minden tökéletesen menjen, de hiába aggódik ennyire. Harry-vel mi is rengetegszer elpróbáljuk a közös dalunkat, bár az is igaz, hogy ezeknek a vége általában egészen máshogy alakult, mint terveztük. Túl könnyen el tudok veszni a zöld szemeiben, amit mindig ki is használ. Mosolyra húzódik a szám, ahogy felrémlik bennem a tegnap esti gyakorlás emléke.
Már egy órája próbáltuk dűlőre jutni, hogy az egyik részt hogyan is énekeljük, de nem jutottunk sehogy sem előrébb. Ez az ára, ha mindketten makacsok vagyunk és nem akarunk engedni, így hát úgy döntöttem, hogy drasztikus megoldáshoz folyamodom. Harry az ágyán elterülve nyűglődött, mire fogtam magam és én is felmásztam az ágyra. Megtámaszkodtam a feje két oldalán, lábaimmal pedig kényelmesen elhelyezkedtem az övéi között, de arra figyeltem, hogy a távolság meglegyen köztünk.
- Mit csinálsz? - nézett rám teljesen lefagyva.
- Ráhatást gyakorlok - vigyorogtam rá, majd a számat az övéhez közelítettem, de nem értem hozzá.
- Tessék? - teljes figyelemét az ajkaimnak szentelte, fel sem fogva, hogy mit is mondok.
- Mondom, ráhatást alkalmazok - ismétlem.
- Az jó - majd megragadja a tarkómat és megpróbált közelebb húzni magához, de én ellenálltam, mire zavartan rám pillantott. - Most mi az?
- Te tényleg nem fogtál fel semmit abból, amir mondtam, ugye? - nevette.
- Ne szórakozz Lou! Csókolj meg! - nézett rám összehúzott szemöldökkel, durcásan.
Ami elég cuki volt, és majdnem megadtam magam, de aztán nagy levegőt vettem és folytattam.
- Addig nem, míg nem engeded, hogy az én ötletem legyen - rántottam fel én is a szemöldököm.
- Ez zsarolás - fonta keresztbe a karját a mellkasán.
- Színtisztán. És beválik?
- Egyáltalán nem - válaszolja, de a szemei még mindig az ajkaimra vannak tapadva.
- Rosszul hazudsz Hazza - simítók végig az orrommal az arcán. - De ezért is szeretlek.
Egy puszit nyomok a homlokára, majd támad egy ötletem.
- De talán el tudom érni, hogy meggondold magad - azzal egy ördögi mosollyal újra lehajolok és a számmal végig simítok a fülétől a nyakán, egészen a pólójáig.
Apró csókokkal haladok visszafele, gondosan ügyelve arra, hogy a száját elkerüljem. Egyre hangosabb sóhajok törnek elő belőle, miközben áthelyezem a testsúlyomat, és most már a csípőnk teljesen összesimul. Tisztán érzem a vágyát, ahogy ő is az enyémet. Hirtelen ez az egész borzalmas ötletnek tűnik, hiszen ez nem csak Harry-nek kínzás, hanem nekem is, és már épp kezdem ismét megadni magam, mikor Harry így szól.
- Győztél Lou, csak csókolj meg - néz rám a vágytól elhomályosodó szemekkel.
Több se kellett, azonnal lecsaptam az ajkaira, és nyögve fonódtak egybe az enyémmel. Kezei a hajamba túrnak, lágyan meghúzva a tincseket, még nagyobb élvezetet kiváltva belőlem. Csípőmet önkéntesemül is előrébb lököm, mire lábait a derekam köré kulcsolja, ezzel még jobban közelebb húzva magához. Levegő hiányában elválunk, de én azonnal a nyakára tapasztom az ajkaimat, és szívni kezdem a finom bőrt, mire nyögések törnek fel a torkából, és csípője lágy ringatózásba kezd. Ettölraz egyszerű mozdulattól rögtön elvesztem a maradék önuralmam is.
Hirtelen egy éles hang hasít a levegőbe, megzavarva minket. Kell pár perc mire rájövünk, hogy a telefonom az. Egy elkínzott nyögéssel gördülök le Harry-ről, és amikor az órára nézek, rájövök, hogy már elég késő van, ideje haza mennem.
- Pont a legjobbkor - zsörtölődik.
- És sajnos mennem is kell - állok fel, hogy összeszedjem a cuccaim.
Gyorsan bedobálok mindent a táskámba, majd Harry felé fordulok, aki lebiggyesztett szájjal ül az ágy szélén.
- Ne csináld, tudod, hogy mennem kell - odalépek hozzá és egy utolsó csókot adok neki. - Holnap akkor gyakoroljuk az én verzióm szerint a dalt.
Vigyorogva rákacsintok, amikor látom, hogy leesett neki, amit mondtam, majd nevetve kitérek a felém dobott párnája elől.
- Csaltál Louis Tomlinson! - néz rám dühösen.
Nem válaszolok neki, majd még mindig nevetve hagyom el a szobáját és indulok el haza.
Újta nevetni támad kedvem, ha a durcás arcára gondolok, és el is kuncogom magam, mikor valaki megáll mellettem.
- Mi olyan vicces? - fürkészi az arcom Harry, miközben becsukom a szekrény ajtómat.
- Csak eszembe jutott a tegnapi gyakorlás - mondom neki, majd ösztönösen felemelem a kezem, hogy az arcára simítsam és adjak neki egy csókot, de elhúzódik.
- Lou, a suliban vagyunk - emlékezetet, miszerint itt még nem tudja senki. - De ha már a tegnapnál járunk, nem volt szép amit tettél.
Fel sem tűnt, hogy mit is akartam csinálni, pedig oda kellenne figyelnem. Azonban most Harry-re koncentrálok.
- Lehet, hogy nem volt az, de hatásosnak hatásos volt, azt el kell ismerned - mosolygok rá. - És azt sem mondhatod, hogy nem élvezted.
Büszkén lepillantok a lila foltra a nyakára, amit Harry is észrevesz.
- Csak nem örülj ennyire magadnak e Louis, mert lehet még vissza fogod ezt kapni, és az nem fog tetszeni.
- Kihívás elfogadva - lépek hozzá közelebb, de ügyelek arra, hogy a kellő távolság meglegyen köztünk.
Harry kinyitja a száját és épp mondani akar valamit, mikor megszólal a csengő, így belefojtva, bármi is akart lenni.
- Ezt most megúsztad, de legközelebb nem lesz ilyen szerencséd - fenyeget.
- Majd meglátjuk - kacsintok rá, majd ahogy elmegyek mellette, szétnézek, hogy megbizonyosodjam arról, hogy senki nem lát, és a fenekére csapok.
Hatalmasra kerekedett szemekkel fordul hátra, mire - nem segítve magamon - újból nevetésben török ki. Megrázza a fejét, és inkább egy szó nélkül segített indul tovább, csodálatos kilátást biztosítva számára, a valószínűleg sajgó területre.

- Fontos, hogy jó szögben érkezzen a fény, különben képes az egész képet elrontani - magyaráz éppen Ms. Collins, miközben egy tál gyümölcsöt rajzolunk.
Gondolataimba merülve végzem a feladatot, nem is figyelve a tanárra. Nálam a rajzolás mindig is "terápiás" jelleggel működött. Amint papírt ér a ceruzám, az agyam kikapcsol és egyedül a készülő rajzra figyelek. Robbanhatna mellettem atombomba, azt sem venném észre ilyenkor. De segít közben rendbe tenni az érzéseimet is, nem egyszer rajz formájában adom ki magamból az érzéseimet - ezért is van annyi képem Harry-ről. Imádom lerajzolni a göndör fürtjeit, az ajka ívét és a ragyogó szemét.
Gondolataimból egy kéz érintése a vállamon ránt ki, mire ijedtemben ugrok egy hatalmasat.
- Ne haragudj Louis, nem akartalak megrémiszteni, csak gondoltam szólok, hogy vége az órának.
Meglepetten körülnézek és rájövök, hogy valóban már csak ketten vagyunk a teremben. Hálásan mosolyogva pakolni kezdek, Ms. Collins pedig felveszi a füzetemet.
- Nagyon tehetséges vagy Louis, nem gondolkodtál még rajta, hogy komolyabban is foglalkozz vele?
- Őszintén szólva nem. Tudja, nekem az éneklés a szenvedélyem, ez csak amolyan hobbi.
- Igazán kár - adja vissza a füzetemet egy csalódott sóhaj kíséretében.
Egy bocsánatkérő mosollyal hagyom el a termet.

Az embereket kerülgetve próbálok minél gyorsabban haladni, de sehogy sem sikerül. Késésben vagyok, aminek a tanár nem fog örülni. Átvágok az aulán, és kifulladva, tíz perces késéssel végül beesek a terembe. Mr. Davistől kapok egy rosszalló pillantást, míg Harry-től egy kérdőt, mikor leülök mellé.
Fél óra szónoklat után végre elkezdünk gyakorolni, mindenki énekli magának a saját dalát, Mr. Davis pedig mindenikhez odamegy, hogy ítéletet mondjon. Mi Harry-vel nem izgulunk, hisz eddig mindig nagyon rendes volt velünk, ahogy most is.
- Jó fiúk, nagyon jó. Ez igazán kiválló lesz, ha végre elkészül - biccent egyet elismerésül, majd tovább is megy.
Mi egymásra mosolygunk, és tovább folytatjuk az éneklés, mélyen egymás szemébe nézve, teljesen elveszve a saját kis világunkban.