Zöld csillag (BakuDeku)

7. rész -Hervadó virág tavasz derekán

   Hideg... Metszően hideg... Ez volt az egyetlen gondolat, ami a fejemben vízhangzott. Olyan hideg... Megfagyasztja a lelkem. Talán így erősebb lesz? Több mindent ki fog bírni? Vagy gyengébb lesz, s minden szó, mi éri összeroppantja?

   Egy szurok fekete tengerben lebegtem. Vagy lehet nem is tenger volt az, csak a semmi? Nem tudom már... Régen elfelejtettem. Mint minden mást is. Azt sem tudtam, én ki vagyok. Nem is ki, mi. De nem is számított. Semmi sem számított, hiszen semmit sem kellett csinálnom csak léteznem. Sőt, azt sem igazán.

   Bizonyos időközönként, egy személy hangját véltem hallani, bár lehet, nem is hallottam. Hiszen, ha nem létezek, nem tudok hallani, nem igaz? Mindegy. Az a személy rengeteget beszélt hozzám. Régebben, még nem tudta mit mondjon, ám most már csak mesél. Én meg hallgatom, bár nem tudom ki ő. Hiszen hogyan is tudhatnám ki ő, ha ahhoz, hogy akár beazonosíthassam, érzékelnem kéne? De én érzéketlen vagyok. 

   -Szia Izuku... Ismét itt vagyok. 

   Semmit sem érzek. Csak a hideget. A metsző, átható, jeges hideget, ami tönkre tesz, majd újjá épít a semmiből újra és újra, amíg bele nem roppansz, és át nem adod magad neki.

§-§-§-§-§

  Monoton, nyugodt tempóban haladtam végig a fehér folyósokon, néha egy-egy szembe jövő ismerősnek egyet biccentve köszönésképp. Nem siettem sehova, így komótosan helyeztem egyik lábam a másik elé, míg azon tűnődtem, mit fogok mondani a másiknak, mikor találkozunk. Találkozunk... A szó valódi jelentésének felfogására keserédes mosoly húzódott ajkaimra. Bárcsak találkozhatnánk. Tekintetemet lassan feljebb vezettem a földről a mellettem elfutó falra, és a megfelelő számjegyek után kutattam,és mikor megtaláltam azokat, benyitottam, majd a bent lévő műanyag székre telepedtem, és az alvó arcát kezdtem fixírozni, majd kisöpörtem onnan egy zöld tincset.

   -Szia Izuku! -suttogtam bele a csendbe szokásosan, mint minden alkalomkor tettem. -Ismét itt vagyok. Tudod mi történt? Todoroki-kun rám borította az üdítőjét és... -mesélni kezdtem teljesen értelmetlen dolgokról, amik csak az eszembe jutottak. A szavak csak csorogtak ki belőlem folyamatosan, mint a teáskannából a gyógynövényes tea egy feneketlen bögrébe, és ahogy a szavak kikerültek belőlem, úgy vette át a helyüket pár számomra már jól ismert érzés. Fájdalom, düh, magatehetetlenség, félelem, szomorúság, megbánás és... szerelem. Mindennél jobban szerettem az ágyon fekvő személyt, akinek a karjából megannyi cső állt ki, melyek az őt életben tartó műszerekhez csatlakoztak.

   Szemeben lassan gyűltek a könnyek, majd megállíthatatlanul folytak le az arcomon, meg-meg akadva az ajkaimon. Kezeimmel önkéntelenül is a másikéért kaptam, és teljes erőmből szorítottam, mintha az lenne az utolsó remény sugaram, hogy az előttem lévő személy valaha is rá emeli a  gyönyörű zöld íriszeit, és a borzasztóan hülye, mégis számomra olyan kedves becenevemen szólít.

   -Szeretlek, mindennél jobban szeretlek! Deku, kérlek ébredj fel! 

   Gyönyörű tavaszi nap volt, a fák már javában virágoztak, a nap melegen sütött, de én csak egy dologra tudtam gondolni. A szerelmemre, aki lassan a szemem előtt hervad el, és válik egy elveszett, holt lélekké, miközben én nem tehetek semmit, csak végig nézem ezt a folyamatot.