Zöld csillag (BakuDeku)

3. rész -Őszi csók

   A cipőmet kötve tervezgettem, mit is fogok csinálni, mikor hazaérkezem. Még el kell csomagolni a tisztálkodási szereket, pár ruhát és az All Might poszteremet. (Reménytelen vagy Midoriya....) Lassan felálltam, a táskámat a hátamra kanyarítva indultam meg az ajtó felé, folytatva a magamban való motyogást, mikor is erős ujjak fonódtak a karom köré.

   Meglepődötten fordultam a vörös és fehér hajú osztálytársam felé, aki -tőle szokatlan viselkedéssel- egy halvány mosolyt küldött felém.

   -Midoriya, beszélhetnénk? -gyengéden kezdett el az udvar felé terelni, én pedig mint egy engedelmes kis öleb, követtem.

   -Pe-persze Todoroki-kun... -suttogtam, miközben tekintetemet a tökéletesen fehér csempére szegeztem és szemmel a fény játékát követtem, amíg a el nem tűnt a felület, és azon nem kaptam magam, hogy a gyönyörű kék, szabad ég alatt állok.

   A hideg, kellemes illatú szél egyből játszadozni kezdett göndör hajszálaimmal, majd ezt megunva a gyönyörű tarka fák ágain kezdett el egy számomra igen kellemes dallamot előadni, miközben az összes járókelő sapkáját elragadva járt keringőt a házak között.

   -Gyönyörű az őszi táj, nem igaz? -Todoroki-kun lassan lépdelt, és minden egyes lépésénél az avar hangosan roppant egyet, jelezve, hogy erre eddig még senki más nem járt, rajtunk kívül.

   -Szerintem is szép, bár én inkább a telet preferálom -partnerem meglepődve kapta felém a fejét, majd ismét elmosolyodott és válaszra nyitotta a hidegtől kicsípett, vörös ajkait.

   -Pedig megmertem volna esküdni rá, hogy nyár párti vagy!

   -Hát, mégsem.

   Pár perc csend után, melyet csak a szél és a madarak énekének kellemes harmóniája töltött ki, és tett gyönyörűvé, Shoto nagy levegőt vett, majd felém fordulva tett egy utolsó lépést és hagyta abba a kellemes sétát. Természetesen én is követve a példáját lassítottam le, majd kérdő tekintettemet a kék szemébe fúrva vártam a következő cselekedetét.

   -Izuku, mondanom kell valamit neked. Én... szeretlek! -lassan közelített felém, majd mikor végre megérkezett, tekintetét lassan lentebb vezette. (Nem annyira lentre! A franc egye meg a perverz fajtátokat!)

   A távolság egyre csak csökkent és csökkent közöttünk, míg végül teljesen megszűnt és cserepes ajkait az én csontszáraz párnáimra helyezte. Hirtelen ezernyi gondolat kezdett el cikázni a fejemben, mintha versenyt futnának, és fogalmam sem volt, mit tehetnék. Egyben gyűlöltem és borzasztóan vágytam erre az érintésre. Az elmém tiltakozott, de a sötét, magányos és elgyötört lelkem csak szeretetre vágyott, amit ő sosem kaphatott meg, még ha ezt ilyen, a test számára borzasztó módon kapja is meg. Az elme és a lélek párharca folyt végig egész testemen abban a pillanatban, míg végül a sötétség és elgyötörtség győzött és a test tiltakozása ellenére finoman visszacsókoltam.
 
   Amint partnerem megérezte, hogy lassan én is aktív szerepet vállalok a cselekvésből, egyre vadabbul és vággyal teliben falta az ajkaimat, majd egyik izmos karját a csípőmre, a másikat a tarkómra téve vont közelebb magához, amivel egyszerre tartott, és zárt egy áthatolhatatlan kelepcébe.

   Nyelvével vágyakozva simított végig az alsó ajkamon szinte könyörögve a bejutásért, de én ezt megtagadva tőle akartam elhúzódni. Lassan véve a lapot elengedte a csípőm és a tarkóm, majd ajkait is elvette az enyémektől, én pedig egyből levegő után kezdtem el kapkodni.

   Ekkor az ajtóból hirtelen lassú, gúnyos taps hangzott fel. Egyszerre kaptuk oda a fejünket Todoroki-kunnal, és az ott álló személytől elkerekedett a szemünk. Kacchan...

   -Gratulálok Félarcú-barom, megszerezted az osztályunk legbénább tagját a szeretődnek. Ehhez csak gratulálni tudok!

   Az említett védelmezően elém állt, de én egy lágy érintéssel a tudtára adtam, hogy egyedül szeretném a régi "barátomat" lerendezni. A fiú véve az üzenetet, nagyon lassan egy gyilkos pillantást vetve a szőkére sétált a kapu felé, majd egy kicsi hezitálás után, eltűnt az utca forgatagában. Kacchan lassan közelebb lépkedett a szokásos kimért tekintetét rám szegezve, majd egy 'tch' hang kíséretében csak ennyit mondott:

   -Undorítóak vagytok. Kifejezetten te, Deku.

   Éreztem, ahogyan a jól ismert hideg és erős ujjak a lelkem köré fonódnak és egyre erősebben szorítják az így is törékeny és repedezett üveg pillangót. A mellkasomat elöntő fájdalom, és kezem remegése jelezte, hogy közel járok a pánikroham szakadékának a széléhez, és most már bármilyen kis löket képes lenne a félelem szakadékába taszítani. Fejemet lehorgasztottam, hogy a másik ne láthassa elkerekedett és könny fátyolos tekintetem.

   -Tudom Kacchan, tudom... -hangom ijesztően hideg, nyugodt és... üres volt.

   Lassú léptekkel sétáltam el a szoborrá merevedett fiú mellett és a jól ismert építmény felé vettem az irányt, hogy a szenvedéseimnek véget vetve, a következő napkeltét már a lángoktól vörös pokolból nézhessem végig.

~¤♤¤~

   A fejem teljesen üres volt, ahogyan az elsuhanó tájat figyeltem, mégis szemem előtt csak ennek a pár percnek a képei játszódtak le folyamatosan. Karjaimmal erősebben szorítottam a vékony derekat, míg arcomat a bőr kellemes illatú melegébe temettem, hogy senki se láthassa elgyötört énemet.