Zöld csillag (BakuDeku)

4. rész -Szilánkok

   Lassan, leszegett fejjel sétáltam a folyóson, és a tisztára suvickolt csempékben visszatükröződő arcomat figyeltem. Az után a bizonyos incidens után, Ester hallani sem akart arról, hogy másnap bemenjen az iskolába, mintha mi sem történt volna; egy egész napot ki kellett hagynia, és a nem létező lelkivilágának szentelnie az időt, ami nála egyet jelentett a becsomagolással, és a kollégiumba költözéssel. Ám, az a nap gyorsan eltelt, és minél tovább próbáltam húzni az időt a folyosón, tudtam, hogy így is-úgy is be kell mennem oda.

   Mély lélegzetet véve húztam félre az ajtót, és léptem be a vidám a helyiségbe, ahol egyszerre támadott le az egész felpezsdült osztály, és halmozott el kérdésekkel, a kihagyott nappal-, és a külön töltött délutánnal kapcsolatban. Szerencsémre IIda-kun és Uraraka-chan egyből csitítani kezdték az osztályt, mikor az arcomról leolvasták, hogy ez számomra kellemetlen.

   Mikor végre helyet foglalhattam volna, egy dühtől szinte lángoló fejű Bakugo karon ragadott, és a terem elé penderítve akadályozta meg eme tervemet.

   -Hol a fészkes francban voltál, hallod?! A felemás arcú csinált veled valamit?! Beverem a képét, ha igen! -elképedve néztem a dühtől gyönyörűen csillogó vérvörös szemeibe (Ezen még én is fangörcsöt kaptam...) Ő... aggódott értem?

   -Te... aggódtál? -hangom alig halhatóan megremegett, ajkaimat egy picikét elnyitottam egymástól, és döbbenten, de mégis vágyakozva fürkésztem az arcát.

   -Ch, mégis mit gondolsz?! Aggódnék én valaha is érted, te kis korcs? Csak be akarom verni annak a gyökérnek a képét, ha hozzá mert érni az én tulajdonomhoz. Téged csak én piszkálhatlak, értetted Deku?!

   -Értettem Kacchan -hangom olyan hideg volt, hogy még én is meglepődtem rajta, nem kevésbé Kacchan, ki teljesen megdermedt, majd a sokkhatás elmúlása után, zsebre dugott kézzel beviharzott a terembe. A falnak dőltem és éreztem, ahogyan a szívem darabokra tört kis szilánkjain, most egy buldózer hajt át újra és újra, hogy soha többé senki se rakhassa össze a lelkemet. nem sírtam. Egyszerűen már ehhez sem volt erőm. Lassan besétáltam a terembe, és a padomra dőlve, próbáltam ignorálni az egész világot.

   Elhomályosult látásomon keresztül bejövő információ halmaznak is csak töredéke jutott el az agyamig, így nem érzékelhettem a velem szemben guggoló, aggódó arcú Todorokit, az ideges arcú Urarakát, és a többieket nyugtató Iidát sem.

   Sokkos állapotomból csak akkor ébredtem fel, mikor a saját nevemet hallottam a sensei szájából elhangzani.

   -... Midoriya Izuku, Bakugo Katsuki és Minoru Mineta lesznek az én csapatomban. A feladatunk járőrözés lesz. Értettétek?

   -Igen! -hangzott egyöntetűen a négy torokból.

Tudom, rövid lett, de a következő fejezet már hosszabb lesz! És igen, azt is tudom, hogy régen nem volt már rész. Gomen nasai mina-san, de nem volt ihletem... A következő fejezet hamarabb jön, ígérem!