Zöld csillag (BakuDeku)

Prológus

   "-Olyan haszontalan vagy Deku!" Ez víz hangzott a fejemben, amíg a busz ablakán bámultam kifelé az elsuhanó táj színkavalkádjában gyönyörködve, miközben a fülemben pont a megfelelő hangerőn szólt a Happyland. Kívülről egy unott felső középiskolás srácnak tűnhettem, aki éppen egy teljesen átlagos napról igyekszik haza és unalmában nem tudd mást tenni, mint az elsuhanó tájat figyeli zenét hallgatva. De mégis hogy néztem ki belülről? Egy megtört, könnyes szemű fiú voltam, akit a szerelme folyamatosan bánt és megaláz, ami az évek folyamán szépen lassan a depresszióba kergette... Ha az emberek azt látnák, ami igazából vagyok, akkor egy vágásokkal teli, szomorú, gyenge fiút látnának, akit a betegsége, mint valami kedves idegen, segítséget ígérve vezet a sötét szakadék felé és lassanként készül is belelökni, hogy a fájdalom soha többet ne engedhesse ki a karmai közül és az egyetlen mentsvára a mindent megváltó halál legyen. És én ez ellen semmit sem tudok tenni, mert gyenge vagyok. Azt hogy itt vagyok, azt is csak Esternek köszönhetem, ha ő nincs, én már régen a koporsómban feküdnék, míg a lelkem a poklot járná. Ő tart engem életben és próbál segíteni a felépülésben. Egyedül veszi fel a harcot a "fekete sereggel", ami minden egyes nap csak egyre jobban nő, de ő mindig lekaszabolja és csapdába ejti a sereg nagy részét, de így is reménytelen számára a harc, pedig ő mindent belead és csak küzd. Ő olyan erős, de egyedül nem nyerhet, nekem is segítenem kellene... de egyszerűen nem megy... "Haszontalan vagy Deku!" Ó, igen, teljes mértékben igazad van Kacchan. Te mindig is tudtad, milyen vesztes is vagyok én igazából, igaz? Mindig is tudtad és te csak segíteni próbáltál azzal, hogy a tudtomra adtad, de én nem figyeltem rád, pedig lehet, hogy kellett volna... Ha odafigyelek, az első számú hős most is ereje teljében mentené az embereket és nevezhetné magát a Béke Szimbólumának. De én nem tettem és most itt vagyok én, egy hatalmas vesztes és gyenge alak ezzel a csillogásra teremtett, felülmúlhatatlan erővel és nem teszek semmit. Kacchan, bárcsak hamarabb jöttem volna rá a szavaid értelmére...

   Megeresztettem egy fanyar mosolyt, mikor leszálltam a járműről és a gyönyörű utcákon, ahhoz az épülethez tartottam. Megálltam a bejáratott szegélyező kis parkban és felnéztem a majd' 3 emeletes építmény egyik ablakába, ahonnan egy jól ismert kék szempár nézett vissza, majd az alak elmosolyodott, mire a szeme gyönyörű rubint vörösre változott. Mintha csak az Övét látnám...

   A szokásos fülig érő mosollyal sétáltam keresztül a hallként és váróteremként szolgáló hangulatos kis helyiségen, majd a pultnál ülő pirszinges, raszta hajú recepciós fiúhoz sétáltam.

   -Csá Taurus! -köszöntem egy féloldalas mosoly kíséretében, mire az említett felnézett az éppen futó filmjéből és mosolyogva visszaköszönt.
   -Csak nem Estert jöttél meglátogatni? Szerintem nagyon is hiányzol neki (Ó, de még mennyire...😏 mármint, dehogy!😅). Szóljak neki, vagy már tudd arról, hogy jössz?

   -Már tud rólam a rubint szemű -sóhajtottam, mire Taurus elnevette magát, majd elköszönt és visszamélyedt a filmjébe.

    Leszegett fejjel sétáltam végig a márvány fehér folyosón azon gondolkodva, hogy mégis mivel érdemeltem én ki azt, hogy egy olyan kedves ember vegyen a szárnyai alá, mint Ejderha-sama (Nem az az Ejderha! Gonosz vagy Rajna...). Amíg ezen elmélkedtem el is érkeztem a gyönyörű fenyőfa ajtóhoz, ami mögött a jól ismert vörös szempár várt. Megtöltöttem levegővel az egész tüdőmet, majd kifújva az életet adó gázhalmazt, nyomtam le a kilincset és léptem be a szobába. Ám nem egy megszokott orvosi rendelő várt rám az ijesztően rideg fehér falaival. Nem is egy kellemesen berendezett pszichológiai szoba, aminek igazából kellett volna ott lennie, sőt valószínűleg ott is volt, csak én nem láthattam.

   Tettem egy lépést és a cipőm alatt az avar kellemes hanggal megroppant, míg a hirtelen jött zajra egy kis énekes madár röppent fel az előttem magasodó hatalmas tölgyről. Egy csodaszép őszi erdőben álltam, ahova a nap utolsó sugarai fényből készült pengeként hatoltak be, elárasztva ezzel világossággal a kis padot, amin ott ült Ő. Egy barna farmer kabátot viselt egy világos kék kendővel, ami tökéletesen kihangsúlyozta éjfekete haját, ami selymesen omlott a vállára. A sötét piros lenge pólója kellemes kontrasztot alkotott a lengésebb farmer nadrággal, amit egy barna bőr öv tartott a helyén.

   Lassan elkezdtem az előtte lévő kényelmesnek tűnő pad felé sétálni. Nem nézett rám, pedig pontosan tudta, hogy ott vagyok. Lassan leereszkedtem a fapadra, de mikor lehuppantam, kényelmes párnákra érkeztem. Valószínűleg, egy sima fehéres színű kórházi kanapén ülök, amin előttem Ester-chan minden páciense tehénkedett, de mégis ez picit más volt.

   Az előttem ülő lassan felnézett a könyvből amit olvasott és az előttünk álló kis dohányzó asztalra helyezte, majd rám emelte a tekintetét és egy széles mosolyra húzta a száját.

   -Tetszik? Gondoltam, mivel beköszöntött az ősz, dobok egy kicsit a szokásos környezeten. -a hangjából szinte sugárzott a jó kedv és érezni lehetett, hogy ezt mind csak azért tette, hogy én otthonosabban érezzem magam és a ne legyek feszült. Olyan kedves, nem is értem miért foglalkozik egy olyan szörnyűséggel, mint én, mikor minden mást megkaphatna már csak a mosolyáért...

   -Izuku, ne gyötörd már folyton magad. Nem tesz jót az egészségnek. -ijedten kaptam fel a fejem és mikor az a mélyreható vörös írisz az én zöld szemeimbe nézett, úgy éreztem semmi sem takar többé és ő lelkem minden kis fekete részét pontosan látja. Nem bírtam tovább azokat a kemény szemeket, így inkább az avart kezdtem bámulni.

   -Gyönyörű ez az illúzió, köszönöm. -halványan elmosolyodtam, de még mindig nem mertem felnézni a terapeutámra. A fa recsegéséből hallhattam, ahogy hátradől a padján és keresztbe teszi a lábait.

   -Mesélsz nekem a hetedről, vagy én kérdezgesselek? -hangja olyan vidám volt, mintha az előbbi komolyság csak hallucináció lett volna és neki sosem kellett volna megtapasztalnia azt a poklot, ami a hősök és a gonosztevők közti küzdelem mellékhatása volt.

   -Nem történt semmi említésre méltó. Az órák nyugodtan teltek, a gyakorlatok pedig normális mederben folytak.
   -És Bakugo-san? -a szemeimbe könnyek gyűltek, ezért lehajtott fejemet még jobban leszegtem, hogy a lelkem ápolója ne láthassa.

   -Nincs vele semmi különös... Semmi sem változott azóta, de én mintha erősebb lettem volna egy kicsit lelkileg! Már nem fájnak annyira a szavai és a tettei. -még én is meglepődtem azon, hogy milyen természetességgel mondtam ki ezeket a szavakat.

   Ester egy darabig csak nézett engem, de éreztem, ahogy a tekintette egyre jegesebbé válik és előtör a könyörtelen énje, amit a szenvedés csiszolt áthatolhatatlanná és kőkeményé. Lassan felemelkedett a helyéről és elkezdett felém lépkedni, amire egy kicsit összehúztam magam.

   -Nyújtsd ide a karod! -hangja hideg volt és szúrós, mint a kés. Nem mozdultam és amennyire lehetett, testemmel védtem a karjaimat. Ester tekintete mintha egy kicsit enyhült volna, úgy ült le mellém és húzta ki testem biztonságából a két végtagomat. Lassan felhúzta a pulcsimat, miközben én gyáván a másik irányba néztem. Óvatosan kezdte megfosztani tagjaimat a védő fáslitól, majd végig simított a még gyógyuló félben lévő és régebbi vágásokon. Eddig bírtam erővel, könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek és hiába próbáltam őket visszafojtani lehetetlennek tűnt. Ester a fejemet simogatta, amíg már csak szipogtam és csak hébe-hóba siklott le egy-két csepp az arcomon.

   -Egyre gyengébbnek érzem magam... Nem bírom már sokáig. Kacchan egyre nagyobb léket üt a szívemen és lassan nem lesz már elég hely szeretetnek. Bele fogok halni abba, hogy szeretem! -a könnyeim ismét utat találtak maguknak. Ester fél kézzel elkezdte simogatni a hátam, míg a másikkal egy receptet írt alá, amin az általam ismert egyik legerősebb antidepresszáns neve volt olvasható.