Zöld csillag (BakuDeku)

Epilógus

   A szürke utcákon mindenütt esernyőt tartó emberek rohantak munkába menet, miközben a hűvös őszi eső nyugodtan szitált a városra, még szürkébbé téve az amúgy is eseménytelen napot. Katuski fején a pulcsija kapucnijával cammogott lassan az ismerős épület felé, ahol ma minden véget ér, lekapcsolják az őt életben tartó gépekről a szerelmét.

   Ő maga hiába ellenkezett, hiába könyörgött már a végén térden állva az ő angyala édesanyjának, ő csak könnyekkel az arcán nemlegesen rázta a fejét. nem akarta egyetlen fiát tovább szenvedni látni, hiszen tudta, hogy a sebe nem olyan végzetes, hogy még így, fél év után is aludnia kelljen, egyszerűen a zöld hajú fiú, aki eddig tiszta élet és vidámság volt, nem akart felébredni, és az orvosok pedig bejelentették a végstádiumot. "Csoda kéne hozzá," -mondta az egyik hóhér "-hogy ebből az állapotból most már felébredjen." Végül a fekete hajú nőnek kellett az ifjú hőst tanoncot elrángatni onnan, aki még órák után is keservesen siratta szerelmét.

   A fiú lassan a közeledett a hatalmas fehér épület felé, aminek az ajtajában az utóbbi időben legfőbb bizalmasává avatott nő állt. Látszólagnem viselte meg a történtek, de a szemfüles figyelő mégis kiszúrhatta a termeszétellenesen  tartását, és a szeme alatt keletkezett fekete elszíneződést, amit a nő megpróbált egy minimális sminkkel, de eltüntetni. Ez nem csoda, hiszen ő fogja a szobában elszabaduló indulatokat lecsillapítani, és az anyának illetve a szőkének támaszt nyújtani.

    Az orvosok minden hirtelen mozdulatot mellőzve kezdték el a csöveket szépen lassan eltávolítani, a csatokat kikapcsolni. Mikor is az utolsó műszer is lekerült, és csak a szívverést jelző műszer pityegett már csak a szobában, csoda történt. A gép idegesítő, sípoló hangja egyre erőteljesebb lett, mintha az ágyon fekvő fiú pont ebben a pillanatban döntött volna úgy, hogy a "nagy visszatérést" ideje megejteni, és ébredezni kezdett volna. A némaság, a döbbent csönd szinte kézzel tapintható volt, amíg a szőke lassan, de egyre gyorsuló léptekkel kezdett az ágy felé sétálni, és a tüdejében lévő levegőt a másikéba juttatni. "Kérlek Deku, csak most ne hadj cserben!" -ez az egy mondat volt, ami akkor, abban a pillanatban visszhangot vert az egész elméjében.

¤¤¤¤

   A feketeségbe lassan kúszott be a fény, az óceán mélyre a felszínről érkező hangok törtek be, amik egyre erősödve töltötték meg izmait élettel és energiával. Egy gondolat férkőzött a fejébe, és egy hang hasított a vízbe, ami végleg megadta a kezdő lökést ahhoz, hogy a zöld hajú úszni kezdjen fel, a felszín felé, ahol az élet várja majd. Egyre feljebb és feljebb érve nehezebbnek érezte a testét, de nem adta fel és csak erőlködött és erőlködött míg végül ujja hegye ki nem ért a felszínre, és a szemét ki nem nyitotta.

¤¤¤¤

   Tarkójára egy bátortalan kézfej kúszott és vonta közelebb a másik ajkaihoz, amik szépen lassan és bátortalanul, de ismét mozogni kezdtek. A szőke szeme könnybe lábadt, és néhány csepp ki is buggyant míg már halottnak hitt szerelme ajkait kóstolgatta. Mikor végre elváltak egymástól csak nézték a másikat, nem akarták elhinni, hogy tényleg itt van a társuk akiért külön-külön, de mindketten megküzdöttek. Hirtelen a szőke a zöld hajú nyakába borult.

   -Annyira sajnálom! Ha tudtam volna, hogy mekkora fájdalmat okozok neked... Ha tudtam volna, hogy mit teszek... Ha nem akartalak volna ennyire ellökni magamtól... Ha hamarabb bevallom magamnak az érzéseimet, akkor ez mind meg sem történik. -Izuku értetlenül és még mindig kissé kótyagosan figyelte a másikat, aki közben elvált tőle.

   -Milyen érzések? -nézett félve és mégis izgatottan a másik szemébe.

   -Szeretlek Deku! -Bakugo amint ezeket a szavakat kimondta, ismét Midoriya ajkaira hajolt, és az eddigi legforróbb és legszerelmesebb csókját adta neki, amit csak képes volt kipréselni magából.

¤¤¤¤

   Ester lassan sétált a kórháztól egyre messzebb és messzebb, aminek az egyik szobájában egy általa segített pár talált ismét egymásra, mikoris egy számára ismerős hang csapta meg a fülét.

 -Megmenthetted volna, ha akarod, de te mégis hagytad, hogy megsérüljön. -a fekete hajú férfi a faltól elrúgva magát a nő mögött két lépéssel megállva figyelte annak hátát. -Nem tettél semmit.

   -Honnan tudod, hogy nem megmentettem? -nem fordult hátra, hiszen minek, emlékeiben tisztán élt a férfi minden egyes vonása. Hegyes orra, férfias arcéle, amit régebben annyit csókolgatott, a mindig fáradt szemei, amikbe csak akkor költözött élet, amikor az ő kecses alakját meglátta, a hosszú, fekete haj, amiben hasonlítottak, mégis eltértek, hiszen míg a férfié kicsit talán világosabb volt, a nőé korom fekete. -nem hősként, de pszichológusként megmentettem.

   -Ugyanúgy magára hagytad, mint akkor minket. Azóta sem hallottunk felőled semmit. -a hangja halhatóan fájdalmassá vált, hiába próbálta leplezni, amikor felidézte a régi emlékeket, amiket már az évek során jó mélyen eltemetett magában, és amik most kíméletlenül felszínre törtek.

   -Meg volt az indokom te is tudod. Nem bírtam ott maradni úgy, hogy ő már nem volt ott. Soha senkit sem hibáztattam, te is jól tudod, de akkor sem volt maradásom. Sajnálom, de engedj el végre. -a szavak neki is ugyanannyira fájtak, mint a mögötte lévő egykori kedvesének, de hősiesen tartotta magát, a hangja egy hajszálnyit sem bicsaklott meg.

   -És ha nem?

   -Akkor ugyanúgy eltűnők, mint akkor. hiszen, eddig is tudtad, hogy hol találsz, de te direkt kerültél. Miért is jöttél volna hozzám, megértem, felejteni akartál, ahogy én is, de ahogy nekem, neked sem sikerült. Hiszen ki más ajánlhatott volna Izuku anyjának, mint te. Tudtad, hogy bármibe is kezdek azt garantáltan tökéletesen csinálom. Ezért is küldted hozzám, de te magad nem jöttél. És ha most elindulok haza ugyanúgy nem állítasz meg, de el sem fogsz soha sem engedni, ahogy én sem téged. -a férfi lassan felemelve a fejét, az előtte álló gyönyörű, hosszú hajában kezdett el gyönyörködni, melyet szívesen megsimogatott volna, de tudta, hogy nem teheti.

   -Hát, akkor menj el. 

   A nő elindult, ezzel újabb sebeket ejtve a férfi szívén, aki hiába akart, de nem ment utána. hagyta elmenni élete egyetlen és igaz szerelmét, aki hiába szerette viszont, de képtelen volt vele maradni. 

Sziasztok olvasók, akik még nem mondtak le erről az irományról. Tudom, túl sokáig tartott ennek a résznek a megírása, de mostanában annyi kommentet kaptam ehhez a történethez, hogy úgy éreztem, muszáj megírnom. Tudom, nem lett a legjobb, de megpróbáltam a legjobbat kihozni belőle. Köszönöm, hogy eddig velem voltatok, és kitartottatok mellettem. Viszlát! (Baromi sokat szenvedtem ezzel a résszel. A Watty nem annyira szeret engem valamiért. :'(  )