Zöld csillag (BakuDeku)

1. rész -A vacsora tálalva!

   Kint hangosan zörgetve az ablakokat kívánt borzalmas reggelt a csípős őszi szél. Mint szokásosan, most sem tudtam sokáig aludni, ezért nagy nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe a kényelmes ágyon és lassan felhúztam magamra az elegáns iskolai egyenruhámat, majd lementem reggelit készíteni.

   Mikor végre kész lettem a kis attrakciómmal, kivetem egy fényesre törölt tányért, de mielőtt rátehettem volna az ételt, egy pillantást vetettem a tükörképemre és egyből elkapott a hányinger. A mosdóba rohanva adtam ki magamból a tegnap magamba tömött összes tápanyagot. Lassan felálltam, egy kis darab vécépapírral megtöröltem a számat, lehúztam a kagylót és a tükör elé álltam. A látvány ami fogadott, megint hányásra késztetett volna, ha lett volna még mozgatható anyag a gyomromban. A szemeim karikásak és ronda zöld színűek, a hajam a legundorítóbb színkombinációban, zöld és feketében tündököl, míg a szeplők csak rondították az amúgy is borzalmas összképet.  De mit is vártam... Egy ilyen undorítóan haszontalan személy, hogyan is lehetne szép? Minek is kellett megszületnem, mikor én csak teher vagyok mindenki számára... (IZUKU ÉN SZERETLEK! :,()

   Lassan visszabattyogtam a szobámba, majd kihúztam az ágy alól az én megváltó fenyőfa ládikámat. Az ölembe véve ültem le az ágyra és egy ideig csak néztem a gyönyörű vésett indákat, míg nem lassan felnyitottam a doboz fedelét, de már a tartalmától is sós cseppek folytak le az arcomon.

   Lassan végigsimítottam az aranyos pengén, a puha kötszeren és édes illatú fertőtlenítőn, míg a kezem valami papírt nem érintett. Mikor odavezettem a tekintettem, Ester által felírt gyógyszerrel találtam szembe magam. Remegő kézzel nyúltam a kis doboz után, kinyitottam és a komódomon lévő pohár vízzel együtt lenyeltem egy könnyeimtől sós pirulát, majd a láda fedelét lecsukva dugtam vissza az ágy alá a megváltóimat.

   A táskámat a hátamra kapva indultam meg az iskola felé, mikor éreztem, hogy a betegségem markának ujjai, melyek eddig a lelkemet borzasztó erősen szorongatták, most engednek a szorításukból, elernyednek és hagynak élni, szeretni és lélegezni.

   Hirtelen megkordult a gyomrom, jelezve, hogy ő ma még nem kapott rendes tápanyagot, csak egy dilibogyót. A szokásos pékség felé vettem az útirányt, majd beérve megcsapott a frissen sült ételek illata.

   Pár perc múlva már egy szalámis szendvicset majszolva haladtam az iskola felé, mikor valaki szó szerint a nyakamba ugrott. Mikor végre sikerült visszanyernem az egyensúlyom és hátrafordultam egy hevesen gesztikuláló IIda-kunnal és egy kicsit piros arcú Uraraka-channal (Háhá! Ez az én storym így trollkodhatok!) találtam szembe magam, de a látvány annyira vicces volt, hogy muszáj volt elnevetnem magam, hiába próbáltam visszafojtani.

   -Sziasztok srácok! -köszöntem végre, mikor már nem rázott a röhögés.

   -Helo Izuku-chan! -Ochaco olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy én majdnem megint hátraestem. -Hogy telt a délután?

   Egy pillanatra elgondolkodtam, majd leesett, hogy miről is beszél. Tegnap délután együtt mentem moziba egyik legjobb barátom régi szerelmével és az ő régi barátnőjével -akitől személy szerint kirázott a hideg és akivel volt egy csúnya rémálmom is az este.

   -I-igazából élveztem, csak a barátnője e-egy kicsit ijesztő volt... -dadogtam a még mindig közel hajoló barátnőmnek  (Szerintem tök cuki az a csaj, nem értem mi a bajod...).

   Már régen megbeszéltem Tsuyu-channal ezt a találkozót, de nem gondoltam volna, hogy ő elhozza az amúgy kedves, de rettentően ijesztő barátnőjét. A lány kinézetével nem is lett volna probléma, ha az arca helyén  nem egy nagy barna és szürke kígyófej virított volna. A kezdeti ijedtségem sajnos rá is nyomta a bélyeget a kedvemre, de még így is sikerült valamennyire élveznem a programot.

   -Van barátnője? -szomorúan helyezkedett megint a talajjal függőleges helyzetbe a barna lány.

   -Nem olyan amilyenre te gondolsz. Mongoose Habuko  inkább csak barátja Tsuyu-channak, mint a szeretője, szóval még van esélyed -mosolyogva rákacsintottam, majd Iida-kun után futottam, aki miután beértem a késések számáról és veszélyéről tartott egy kisebb előadást olyan hevesen gesztikulálva, hogy majdnem fejbe vert egy lányt a B osztályból.

   A délelőtt eseménytelenül telt egészen az utolsó, hetedik óráig, ahol sajnos érezni kezdtem, hogy a gyógyszer hatása múlni kezd és a jól ismert ujjak ismét körbefonják a lelkem és a légzésem felgyorsul. Feltűnés mentesen elkurkásztam a táskámból a tartalék levél piruláimat, kikéredzkedtem a mosdóba, majd villám sebességgel süvítettem végig a folyosón, majd bevágódtam az említett  helyiségbe, egy gyógyszert a számba tömködtem, majd egy korty vízzel le is küldtem a testem mélyebb területeire, ahol -remélhetőleg- hamar egyé válik velem.  Ahogy az adrenalin elhagyta a szervezetemet, úgy éreztem a serkentő anyaggal együtt a színek is távoznak a világból. lassan a falhoz hátráltam majd a sima csempén lecsúszva, térdeimet felhúzva és azok közé fúrva az arcom, vártam, hogy a gyógyszer végre kifejtse a hatását, bár tudtam, ez több mint fél órát is igénybe vehet.

   Már vagy 10 perce ülhettem itt, mikor az ajtó kivágódott és egy ideges Bakugo caplatott be rajta.

   -Oi, Deku mit csinálsz?! -mintha aggódást véltem volna felfedezni a hangján. Nem, az lehetetlen. Csak képzelődtem. Miattam senki sem aggódna... - Tch! Állj fel és told végre vissza a segged a terembe. Már mindenki aggódik miattad. Bár, nem értem, hogy egy ilyen miatt, mint te, miért is aggódna bárki.

   Igaza van.... Sajnos teljes mértékben igaza van és én semmit sem tudok tenni, hogy jobb legyek, vagy legalább ne legyek ennyire haszontalan. Nem is tudom, hogy azzal okozok e több gondot, ha élek vagy ha meghalnék...

   Ekkor -mint valami bársony lepel, ami eltakarja a tört-zúzott testet és a kíváncsiskodó szemeknek csak pont annyit enged látni, amennyit látni is akarnak- szállt rám a gyógyszer jótékony hatása és már mosolyogva léptem be a terembe, ahol rengeteg aggódó, de végül megnyugodott pillantás fogadott. Úgy néznek rám, mintha a vacsorára szánt ebéd lennék, amit valamilyen okból kifolyólag vissza kellett vinni a konyhába, de most már tökéletes az íze, a kinézete,az állaga és most már nyugodt szívvel lehet neki esni, mivel borzalmasan finom fájdalmas falatokat lehet kinyerni belőle, ha eléggé összetörjük a felszínt... Bár jogosan néznek így rám, hiszen ez is vagyok és azért létezem, hogy mások rajtam állva ragyogjanak.

   Leszegett fejjel sétáltam a padomhoz, majd mikor leültem csak egy mondat járt a fejemben: A vacsora tálalva!

Igen, nem tudom, hogy milyen érzés antidepresszánst szedni... Azért remélem tetszett. A yaoisták ereje legyen veletek!