Zöld csillag (BakuDeku)

2. rész -Éjjeli pillangó

     A hűs szél hajammal játszadozva küldött frissítő, víz illatú hadjáratot a szaglásom ellen. Szememet a horizonton tartva könyököltem a híd korlátján  és gyűjtöttem elég erőt a következő cselekedetemhez.

   A levegő hirtelen erősebben csapódott kihűlt testemnek, még egy kis hőt elbitorolva tőlem. Lassan felegyenesedtem, majd tekintetemet az alattam fodrozódó habokra vezetve ugrottam át a korláton. Még egy lépés és szabad leszek... Ám, mikor megtettem volna ezt a kis távolságot, hirtelen egy árnyék vetült mellém, majd hirtelen egy személy közelségét éreztem, aki szintén átugrotta a kerítést, majd mint egy macska puhán a talpára esett.

   Tekintetemet az idegenre vezettem, majd alaposan végigmértem a ruháját, de az arcát nem mertem feltérképezni. Egy feszülős fekete farmer volt rajta, míg szintén fekete bőr övére egy fém lánc volt csatolva. Övcsatját félig eltakarta szegecses bőrkabát, de még így is ki tudtam venni egy farkas fej gravírozását. Amint a tekintetemet feljebb vezettem, észre kellett vennem, hogy a melle előtt karbafont kezein fekete, ujj nélküli, motoros kesztyűk feketéllenek.

   -Tetszik a ruhám, Midoriya-kun? -a tekintetemet rögtön elkaptam, de még mindig nem volt merszem felnézni a mellettem álló arcára. Halk sóhaj, majd egy kezet éreztem meg a vállam közepén, ami lassan segített át a korláton, majd fordított a horizont irányába és továbbra is gyengéden, de a helyemen tartott. Megértem, hiszen hogyan bízhatna meg bennem, mikor az előbb csak egy kicsi kellett volna hozzá, hogy megöljem magam.

   -Nem értem az ízlésedet. Miért pont egy híd? Az még félelmetes is, nem hogy fájdalmas! -meglepődötten kaptam a tekintetemet a kék szempárra, egy pillanatra még azt is elfelejtve, hogy mennyire szégyellem magam. -Végül is, a panorámás kilátás biztosítva van, ebben egyet kell értenem veled -a nő íriszeiben halványan megcsillantak a lenyugvó nap utolsó sugarai.

   -Tériszonyos vagy? -a kérdés bátortalanul, de mégis egy kicsit ironikusan lebegett a levegőben, addig a pillanatig, amíg a fekete hajú egy halvány mosoly kíséretében nem bólintott.

   -Nem hitted volna, mi?

   Ezután a percek a csendben teltek és mindketten a gondolatainkba merülve figyeltük, ahogy a nap lassan lekúszik az égről és a mindig látható hold kezdi el diktálni a fényesség mértékét barátaival, a csillagokkal.

   -Hogy találtál rám? -suttogó hangom ordibálásként hatott a gyönyörű, hűvös éjszakában.

   -Minden betegemnek van egy kedvenc helye és egy személyisége -ahogyan az én undorító zöld és az ő most mélykék tekintete összetalálkozott, éreztem, ahogyan az eddig visszatartott érzelmek, most túlcsordulnak azon a bizonyos pohár oldalán és halkan sírni kezdtem. -Éreztem, hogy a te a életed csakis itt és így érhet véget. Hiszen, te soha sem akarnál a kollégiumi takarítóknak plusz munkát adni azzal, hogy felvágod az ereidet az ágyon vagy felkötöd magad. És jaj, ugyan szegény kertész, akinek rendbe kell szednie azt a bokrot amibe ez a rakoncátlan kölyök belezuhant! -egy halvány mosollyal az arcán átkarolt, és fejemet a mellkasán pihentette. -Inkább, ezt a gyönyörű helyet választanád, ahol a víz elsodorná a megmaradt testedet, a lelked pedig megnyugodhatna az öröké boldog menyben. Nincs igazam?

   Egyre jobban simultam bele abba az anyai, szeretetteljes, aggódó, mégis nyugodt, erős és meleg ölelésébe és lassan minden eddig felhalmozódott érzelmet kiadtam magamból. A csalódás, a felháborodás, a kín, a fájdalom a szomorúság egyszerre áramlott ki belőlem és veszett el Ester anyai ölelésében, majd vált teljesen semmisé. Miután a könnycsatornáim mind kifogytak, még percekig szorítottam magamhoz erősen az erős női testet, majd lassan enyhült a szorításom és végül teljesen elengedtem a pszichológusom kabátját.

   -Az igazat megvallva, még nem költöztem be a kollégiumba, bár lassan itt lenne az ideje... -a zsebemben turkálva keresgéltem zsebkendő után, de hiába kutattam, egy szál sem akadt a kezem ügyébe.

   Ügyetlenkedésemet Ester egy lágy mosollyal nézte végig, majd a farzsebéből egy kellemes illatú papírzsebkendőt húzott elő, majd nyújtotta felém kedvesen.

   -Gyere, hazaviszlek -indult el a hídvégén parkoló motorjához, majd egy bukósisakot nyomva a fejembe pattant fel, és mikor én is kényelmesen elhelyezkedtem lassan haza felé vette az irányt.

   Ahogyan karjaimat a dereka körül átfonva tartottam, és a fejemet a hátán pihentettem, akaratlanul is eszembe jutottak a nem rég múlt egyes képkockái, amelyek miatt inkább eldobtam volna az életem magamtól.

   Szememből akaratlanul is kifolyt egy könnycsepp, mely magával vitte törött lelkem egy darabját a suhanó táj sötét és nyugodt kavalkádjába, akár egy gyönyörű, de mégis magányos, kék éjjeli pillangó.