Egy szerelem szimfóniája

Hát ez ő...

Rideg tél köszöntött be Salzburgban és környékén, talán egész Ausztriában ilyen tél volt. A fák mereven, kopaszon és fagyosan meredtek az ég irányába. Nagy, teljesen átlátszó jégcsapok lógtak le a száraz ágakról. A hó folyamatosan szakadt le az égből, nagyon úgy látszott, hogy nem akar alábbhagyni. A házak ablakait jégvirág és zúzmara lepte be. Csodálatos látvány lehetett azok számára akik olyan földekről jöttek, hogy egyáltalán nem esik a hó vagy csak nagyon ritkán. Mégis, a gyermekeket mindig rabul tudja ejteni a gyönyörű havas táj.

A jeges utakon csak egyetlen egy fogat zötykölődött. A kocsi elé két ló volt befogva, egy fekete csődör és egy barna krém színű kanca. A hintó belsejében egy idősebb férfi, aki a negyvesen - ötvenes éveiben járhatott és egy ifjú hölgy ült. A lány nagyon erősen bámult ki az ablakon, teljesen elveszett a havas táj szépségében, az apró részletekben. Olyan volt, mint aki soha nem látott volna hót. Szőkés barna tincsei a szemeibe lógtak, de nem igazán foglalkozott velük. Kék íriszei csillogtak, hasonlóan, mint a hó odakint a napfényben.

Szeme sarkából a vele szemben ülő férfira tekintett. Komor arccal bámulta a padlót. A lány már nagyon unta az öreg társaságát, hiszen a férfi az egész út alatt csendben volt vagy pedig arról papolt neki, hogy hogyan viselkedjen a tiszteletre méltó Hieronymus von Colloredo színe előtt. Ugyanis egyenesen Salzburgba tartottak, az említett férfi rezidenciájára. Többet még ő maga sem tud igazán.

- Ahogy a hercegérsekhez értünk viselkedj úgy ahogy megbeszéltük - szólalt meg ugyan olyan komor arccal a férfi. - Ne hozz rám szégyent és végképp ne okozz csalódást! Emlékezz, hogy honnan is emeltelek fel, a bécsi pornép közül! Megmentettelek attól az iszákos vénembertől és az éhenhalástól.

- Tudom és... köszönöm - mondta a lány lágy hangon. Egy pillanatra a férfira tekintett, majd újra ki az ablakon. Hidegen hagyták annak az embernek a szavai. Tudja, hogyan kell neki majd viselkednie. Nem bolond. Úgy gondolta, hogy hiába van rangja a vele szemben ülő férfinak még sincs arra joga, hogy vele így beszéljen, mint egy tudatlan gyermekkel.

Ebben a pillanatban mindent érdekesebbnek talált volna a férfi unott és komor arcánál. Úgy érezte, kezdi megbánni, hogy vele tartott, de az egyességüket már nem lehet ebben a helyzetben visszacsinálni. Ha vissza is tudná csinálni, akkor a nagy semmi várná Bécsben, hiszen senkije sincs. Na persze az iszákos apján kívül akinek a kedvenc időtöltése, hogy a Präterben csatangoljon és naponta új nővel térjen haza. Na meg Ő, Emanuel Schikaneder. Persze csak akkor ha végre észrevenné és talán még viszonozná a lány vonzalmát.

Látszott rajta, hogy teljesen elmerült a gondolatai áradatában. Ez biztos nem tetszett gróf Arconak hiszen egy nagyot sóhajtott. - Cornelia, vegyük át még egyszer - szólalt meg egy fokkal bizalmasabb hangvételben, amint látta, hogy a lány végre rá figyel folytatta a mondandóját. - Első: csak akkor szólj, ha ő maga kérdez. Második: ne nézz a szemeibe! Harmadik: ha mégis beszélsz vele eszedbe se jusson nem tegezni! Megszólításnak használd az uram, hercegérsek úr, érsek úr vagy exelencias úr megnevezéseket. Negyedik: ne motyogj! Nem illendő és soha ne tégy sértő megjegyzést. Ötödik: ne nyúlj semmihez, hacsak nem ő parancsolja. Hatodik: szépen, egyenes háttal állj mindig! Az asztalon nem könyökölünk. Ez nem kocsma! Hetedik és egyben az utolsó: soha ne mosolyogj még ha lenne is miért! Ha szomorú vagy, ne mutasd ki! Légy közömbös!

- Értettem - felelte a szőkés hajú lány. - Megfogadom és betartom minden intelmét és tanácsát. - fejét újra az ablak irányába fordította. Nem tudta még egész pontosan, hogy ki az a Hieronymus Colloredo, de annyit tudott, pontosan annyit, mint mindenki más, hogy félnie kell attól az embertől. Gróf Arconak hála ő félt is tőle. Valamennyire mindenki fél az ismeretlentől. Megrémisztette a tudat, hogy ő most már itt fog lakni, annak az embernek az otthonában, de mi lesz ha nem fogadja el őt?