Egy szerelem szimfóniája

Engedj be drágám!

Ahogy csak Arcotól telt rohant felfele a lépcsőn, a sarkában a már nehézkesen menő, lihegő Olívia rohant. Colloredo se maradt rest, az előbb említettek után futott. Hiszen a feleségéről és a gyermekéről van szó! Akármi is van, muszáj ott lennie! Már azt sajnálta, hogy az eddigi pillanatokat nem tudta átélni Corneliaval. Mi van ha ezek után soha többé nem is akarja őt látni? Ha... Ha örökre meggyűlölte őt azért, mert nem volt vele amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Mi van ha ezek után el akar válni és a gyereket is magával akarja vinni? Azt nem élné túl... Egyáltalán nem volt mérges Arcora, sem azokra a keresetlen szavakra amelyeket a fejéhez vágott. Igazat adott nekik, ő rongott megint mindent el. Boldog lehetett volna végre valahára most meg kételkednie kell abban, hogy egyáltalán ott lehet a gyermeke születésénél.
Arco odaért a szobaajtóba és látta a vajodó Corneliat a hintaszékbe. Gyorsan kapkodta a levegőt és úgy szorította a szék karfáját, hogy az majdnem eltörött a kezében, látszott az arcán, hogy nagyon fáj neki. A gróf odasietett és felsegítette a lányt.
- Semmi baj Cornelia, nyugodj meg - az ágyhoz kisérte a fogadott lányát. - Ne félj.. Egészségesen megszületik es a legszebb gyermek lesz - ültette le a verejtékező Corneliát az ágyra. A kezét folyamatosan a hasán tartotta.
-Arco... Annyira fáj és annyira félek - nézett rá aggódva. A gróf sóhajtott egyet, majd elfektette őt.

Olívia is odaért a szoba ajtaja elé, látta a felfele rohanó orvost, megvárta őt és nyitva hagyta az ajtót. Ahogy a doktor bement a szobába Colloredo is befele akart nyomulni, de a szolgáló nő elállta az útját. - Sajnálom uram - mondta enyhe gúnnyal a hangjában. - Cornelia megkért rá, hogy magát ne engedjem be amikor ő szülni fog - ezzel bevágta az férfi orra előtt az ajtót. A herceg egy pillanatra láthatta a kedvesét ahogyan Arco kezét fogja az ő keze helyett. Kicsit könnyezve állt az ajtó elé. Hát ez lett a bűntetése? Így bűnhődik amiatt, hogy nem volt a szerelme mellett? Hát nem élheti át a pillanatot? Nem lehet ott a felesége mellett? Majdnem megszakadt a szíve, de tisztán érezte, hogy megérdemelte. Hallotta Cornelia fájdalmas ordításait amik kiszűrődtek az ajtón, hallotta a pihegését s a gyors levegő vételeit. Az ajtóra tapasztotta a kezeit és dörömbőlni kezdett rajta.
- Nyissák már ki! Az Istenért! Ott kell lennem, jogom van, hogy ott legyek a gyermekem születésénél! Engedj be drágám! Kérlek, engedj be Cornelia! - válaszul csak a felesége egyre fájdalmasabb üvöltéseit kapta. A szíve majdnem megszakadt, hogy hallotta élete szerelme fájdalommal teli hangját és ő nem tud rajta segíteni, még be sem tud hozzá menni, hogy fogja a kezét és törölgesse kissé a homlokát. Lenyomta a kilincset és kicsit az ajtónak is feszült, de lehetett éreznu, hogy a bejárati ajtó be van zárva és jó erősen van beallítva a helyére. A fekete hajú férfinak csorogni kezdtek a könnyei és újra dübörgött az ajtón. Hirtelen nagy csend lett bent, talán túl nagy. Csak apró nyöszörgéseket hallott bentről. Mi lehet most? Megszületett volna már a gyerek? Nem... Akkor csend helyett sírás töltené meg a szobát. Nagyon aggódott, hogy elveszti őket... örökre.

Cornelia bent az ágyon feküdt és teljesen le volt izzadva. Lihegett. Olívia balján ült és a homlokát törölgette.
- Erős nő vagy drágám... Ne izgulj. Nemsokára egy gyönyörű gyermeknek adhatsz életet. Nemsokára vége lesz a fájdalmadnak - nyomott puszit az arcára.
- Olívia - nézett rá könnyes szemekkel a vajódó nő. A szemeiben könnyek voltak. - ezt... ezt nem tudom végig csinálni...
Az idős asszony aggódó pillantásokat vetett fel Arcora. A gróf megsimogatta a lány kezét és sóhajtott egyet.
- Ne beszélj ostobaságokat Cornelia. Megtudod te ezt is csinálni... Nincs sok hátra... - nézett a lányra bíztatóan. Cornelia is felnézett a kezét szorosan fogó férfira. Colloredot képzelte a helyébe, de persze nem volt ugyan olyan. Már kezdte bánni, hogy azt mondta Olíviának, hogy nem akarja bent látni. Joga lenne ahhoz, hogy nekifeszüljön az ajtónak és betőrje, mivel az ő gyerekéről van szó. De az agya azt suggalta, hogy ne gondoljon ilyenekre, mert a férjét azt sem érdekli, hogy élnek e vagy halnak e. Kis pihenőt tartottak, hogy Cornelia újra erőt tudjon gyűjteni, az összehúzódásai erősödtek és a magzatvize is elment már. Félt. Mi lesz ha elveszti a gyermeket? Vagy ő maga lesz túl gyenge ezt végig csinálni? Ezeket a félelmeit a balján álló asszonynak is elmondta, de neki az volt a reakciója, hogy verje ki a fejéből. Ez nem olyan könnyű, sőt, számára addig lehetetlen ameddig meg nem születik a fia. Mert ő érezte, hogy fia lesz. Persze ezt Colloredoval nem tudta megosztani, hogy örököse lesz. Elő volt már készítve a pólya és egy törlőkendő, na meg a penge amivel el kell majd vágni a köldökzsinort. Arcot kérte meg, hogy ő csinálja. Nem sokkal az ágy mellett, ott volt egy kis bölcső. Fábol volt és fehérre volt lefestve. A tetejéről függöny szerű anyag csüngött le. A kiságyban egy nyuszi ült, Cornelia varrta unalmában, ahogyan néhány babaruhát és takarót is. A langyos víz már elő volt készítve a gyermek érkezésére. Olívia kicsit felültette Corneliat, vigyázva és egy pohár vizet az ajkaihoz emelt. Kortyolt belőle néhányat, de nem túl sokat. Az asszony visszafektette a lányt. Az orvos intésére újra erőlködni kezdett.

Órák teltek el azóta amióta Cornelia bent van. Colloredo fel - alá járkált az ajtó előtt, ha tehette volna a körmeit már tövig rágta volna. Egy ideig számolta, hogy hány órája vajódik már a kedvese, öt óráig jutott, ez olyan három órája volt. Szóval már nyolc órája vajódik. A hercegben is kezdtek felgyülemleni a kételyek, mi van ha nem elég erőd ahhoz, hogy világra hozza a gyermeket? Ha... Ha világra is tudja hozni, de Ő maga nem eli túl? Mi van ha elveszti a feleségét? Abba belepusztulna... Vagy ha a gyermeknek esik valamilyen baja? Ha a köldökzsinor a feje köré tekeredik? Vagy ha esetleg nem születik egészségesen a gyermeke és elveszti őt? Ha meghalna akkor azt Cornelia nem élné túl... Akkor mind a kettőjüket elvesztené. Már azt sem számolta, hogy hanyadik köré rója le a zárt ajtó előtt. Eddig hallotta a nyögéseket, ordításokat és a különféle hangokat amelyek Corneliából jöttek ki. A hajába tépett. Mekkora barom volt ő! Nem bírt a szerelme szemébe nézni és meg is kapta a bűntetését! Nyomasztó és kinzó volt az számára, hogy lassan már kilenc órája bent vannak és semmit nem tud arról, hogy mi történik odabent, ugyanis Cornelia hangján kívűl semmi nem hallatszódott ki. Kicsit még megint bele tépett a hajába és sóhajtott egy nagyot. Gondolkozólag harapott az alsó ajkába és a zárt ajtóra meredt. Férfi léttére könnyezni kezdett. Nem tudta meddig fogja azt bírni, hogy nem lehet bent. Féltékeny volt Arcora, hogy ő bezzeg bent lehet... Azt is tudta, hogy kiérdemelte a bűntetést. Az aggodalma teljesen felemésztette és kezdett megőrülni. Újra az ajtónak esett. - Nyissák ki! Kérlek! Cornelia, kérve kérlek hagyj legyen bent! Ott akarok lenni a gyermekem születésénél! Jogom van ahhoz... Cornelia... Piszkosul sajnálom! Szívem, kérlek engedj be - Nem jött válasz a herceg számára, suttogást hallott bentről, majd az ajtó felé irányuló lépteket.