Egy szerelem szimfóniája

Az ifjabb Hieronymus

Cornelia azonnal magához ölelte a kisgyermeket, a herceg felkapott egy törölközőt és a gyermek teste köré csavarta. Az anyuka sírt, ahogyan a kisfiú is, Colloredo próbálta visszatartani a könnyei áradatát. Kisfia... Van egy kisfia. Végignézett a gyermeken, apró baba volt és elég vékonyka, de nagyon sok haja volt s mind fekete. Kezdett megnyugodni és az anyához bújt. Cornelia csorgó könnyekkel puszilta meg a fia fejét és lassan elkezdte törölgetni a testét. Az újdonsült apukának csillogtak a szemei ahogyan a fiát és a feleségét vizsgáltatta. Elvágta a köldökzsinórt és az orvos átvette a kisdedet, hogy megvizsgálhassa. Colloredo tovább szorította a kedvese kezét és kicsit még mindig könnyezett. Felfeküdt Cornelia mellé aki hozzá is bújt, megcirógatta a hátát. - Gyönyörű kisfiú szerelmem - puszilt bele a hajába. - Nagyon, nagyon ügyes vagy. Tudtam, hogy végig tudod csinálni. Köszönöm, hogy átélhettem és hogy megbocsájtottál nekem - kezdett a felesége hajával játszani. Cornelia semmit nem felelt a férje szavaira, fejét csak férfi fejének döntötte és az ajkait is odanyomta. Még mindig szörnyen ki volt fáradva. A herceg eszméletlenül büszke volt a párjára aki pihegve feküdt az oldalához bújva, Olíviát és az orvost nézte, Arco csak ezért volt ott, hogy az idős szolgaló asszony segítségére legyen. A gyermeket langyos vizes törölközőben törölgették meg lágyan. A doktor megvizsgálta a végtagjait, a sztetoszkóppal meghallgatta a kis szívét. - Teljesen egészséges - jelentette ki s utat adott Olíviának. Colloredo és Cornelia egyszerre sóhajtottak fel megkönnyebbültek. A gyermekük egészséges. Az asszony kis pólyába bugyolálta a kisdedet, majd a karjaiba vette és odavitte a szüleihez, lassan átcsúsztatta a gyermeket az édesanyja kezei közé.

Cornelia felült az ágyon és biztos kezekkel tartotta a gyermekét. Colloredo is felült és Cornelia mögé ült. A hasánál átölelte őt és az állát a kedvese vállára támasztotta. Mind a ketten könnyes szemekkel nézték a babájukat, a herceg a kezét a felesége kezére rakta és együtt fogták a már nyugodt és teljesem tiszta gyermeket. Cornelia nyomott egy apró puszit a kisfia homlokára és megcirógatta a kis arcát. A gyermekről Colloredora kapta a tekintetét, majd vissza a gyermekre.
- Kiköpött te vagy! - mondta mosolyogva. - Az orra, a szája és a haja színe is teljesen olyan, mint amilyen neked van  - Colloredo büszkén elmosolyodott és kihúzta magát. Eldőlt az ágyon és huzta magával a feleségét is, vigyázva rá és a babára. - Csak a szeme színe kék.
- A születésükkor mindegyik babának kék a szeme - mosolygott, majd ő maga is végignézett a fián. Az ő kisfia, könnyes szemekkel gyönyörködött benne és megsimogatta kicsit a pocakját. Colloredo a kezébe fogta a fia apró kis kezét s nyomott rá egy apró puszit, a kisfia a kezét az apja kisujja köré fonta. A herceg elnevette magát. Cornelia felnézett az orvosra aki éppen pakolt. - Nagyon köszönöm - szólalt meg érzelemmel teli hangon és csillogtak a kék szemei. - Nagyon köszönök mindent.
- Nekem ez a dolgom kisasszony - mosolyodott el az orvos. - Ha bármi probléma lenne akkor szóljanak és jövök ahogy csak tudok. Jó estét! - ezzel ki is ment az ajtón. Látszott Olívián, hogy egy kicsit habozik. Odament és adott Cornelia arcára egy puszit.
- Aludjatok jól és szólj ha bármi baj van - a kisgyermek fejére is adott egy puszit. Ő is kiment a szobából. Arco elégedetten nézett rájuk, arcán nagy mosoly volt és a szemeibe könnyek gyűltek. Gyakorlatilag az a kisgyermek amely Cornelia kezében van az az ő unokája. Kicsit megköszörülte a torkát.
- És... Megvan már a kisfiú neve?

Cornelia és Colloredo is azonnal felnézett. A szobában nagy csend lett, csak a kisfiú nyöszörgött egyet és közelebb bújt az anyukájához. Tényleg... a fiúk neve. Cornelia még nem is gondolkozott azon, hogy ha majd megszületik a gyermeke akkor mi lesz majd a neve. Érthető, hogy a sok aggodalom mellett ez teljesen kiment a fejéből. Végigsimított a gyermek testén és a kezébe fogta a kis kezét. A baba arcára pillantott, majd Colloredora nézett akin látszott, hogy erősen próbál gondolkozni, töprengően harapott az alsó ajkába. Az újdonsült anyuka hümmögött egyet.
- Mivel nagyon is hasonlít az apukájára - tekintett Colloredora nagy mosollyal az ajkain, aki ennek hála ő sem tudta megállni, hogy a szájára ne költözzön egy széles mosoly. Cornelia végig sem mondta még, de már érezte és tudta hogyan fogja folytatni. - A neve legyen Hieronymus von Colloredo, pont, mint az apjának - gyűltek könnyek a szemeibe, majd újra a férjére kapta a tekintetét. - Már ha te is beleegyezel életem...
- Hogy ne egyeznék bele! - simított végig a felesége arcán, majd nyomott egy rövid csókot az ajkaira. - Örülök, hogy a fiam örökli a nevemet - vette óvatosan a karjaiba őt és ringatni kezdte. A kis Colloredo csukott szemekkel nyújtózkodott egyet, majd boldogan sóhajtott. A férfi újra a kedveséhez fordult és nyomott egy puszit az arcára. - Aludj kedves, nehogy kifáradj - ezzel az egyik kezével sikeresen elfektette a feleségét, aki nem is ellenkezett. A kisfiúkat a nő mellkasára fektette, Cornelia azonnal a gyermekre rakta a kezét. A herceg betakarta őket s felállt az ágyról. Arcohoz sétált.
- Tudnánk beszélni kicsit Arco? - mosolyodott el. A gróf bólintott egyet, majd kiment a szobából a folyosóra. Colloredo még az ajtóban megtorpant, majd visszanézett Corneliara és a fiára. Elmoaolyodott és halkan behúzta az ajtót. Az idősebb férfival megállt szemben.

- Úgy érzem Arco, hogy magának köszönhetem elsősorban a fiam egészségét - nézett a gróf barna szemeibe. - Maga mindig a kedvesem mellett állt ahogyan mellettem is. Nem titkolom, egy ideje már családtagként gondolok magára és nagyon jól tudom, hogy Cornelia apja ként szereti önt. Így, most már, hogy megszületett a fiam, valahára, hogy ön lesz a nagyapja? Nem azért kérem fel magát erre, mert nem akarom, hogy a gyermekem találkozzon Cornelia úgynevezett vér szerinti apjával, talán ezért is... De a legfőbb indok az, hogy maga tett értünk a legtöbbet. Magának köszönhetem, hogy elhozta Corneliát Bécsből azt is, hogy egész végig tartotta bennem a lelket. Maga ébresztett rá, hogy a kedvesem miért is kerül engem annyira. Szinte gyerekkorom óta velem van Arco, hát hogy hálálhatnám meg én ezt magának? Nincs olyan dolog véleményem szerint ami a maga jóságáért dukál... De ha mégis van és megtudom magának adni, akkor bátran kérje.
- Ha magukat és a kisgyermeket boldognak látom akkor mindent megér az. Vagyis lenne valami. Tisztázzanak mindent és többé ne fordíts nekik hátat, most már ketten vannak akiknek a világon a legnagyobb szüksége van önre. És nekem is nagy szükségem van magára...
- Arco, ezek már innentől természetesek lesznek. Nem tudom mi ütött belém, hogy azt műveltem, de elhiheti, nagyon megbántam. De akkor én is kérnék valamit... Kérem, ha lehet, tegezzük egymást - mosolyodott el. Arco szeme felcsillant, majd apró könnyek szöktek bele. Hirtelen felindulásból átölelte a Herceget, akinek nem igazán volt ellenére a férfi hirtelen felindulása. Átölelte őt.
- Nagyon megtisztel... megtisztelsz - mondta büszkén mosolyogva. Az ölelésük néhány percig tartott, de többet mondott minden egyes szónál.

Colloredo visszaindult a szobába, az ajtót is kinyitotta már halkan, hogy fel ne keltse a bent lévőket, de mégis megtorpant. Visszanézett az idős férfira.
- Arco és még valami... - mondta mosolyogva és kedvesen. Kezdte úgy érezni, hogy a mai nap alatt többet mosolygott, mint egész életében eddig. Az arcizmaiban izomlás lesz holnap... - kérem, ahány embernek csak tudja kürtölje szét, hogy világra jött a fiam, az ifjabb Hieronymus von Colloredo.
- Mi sem természetesebb - mondta széles mosollyal az arcán. - Mindenkinek tudnia kell, hogy megszületett az unokám és egészséges.
A herceg elmosolyodott, majd belépett a szobába.