Egy szerelem szimfóniája

Ophelia avagy Cornelia

Cornelia órákon keresztül zötykölődött a kocsiban amit a gróftól kapott kölcsönben. Majdnem el is aludt, mert nem csak kényelmesek voltak az ülések, hanem a lelkét sem nyomta semmi. Mostmár senkinek nem kell megfelelnie, senkivel nem kell úgy viselkednie, mintha maga az Isten lenne. Viszont ott volt benne a tudat, hogy egy csomó levelét, vers piszkozatát és rajzát ptthagyta a fiókjában. Ugyan mi baj lehet belőle? Kit érdekelne az ő levelezése, a rajzai és a versei? Senkit! A táskájából kiemelt egy papírt és egy vaskos könyvet. Vett még ki tintát és pennát is. A tintatartót az ablakra helyezte, majd lassan belemártotta a gyönyörű, fehér lúd toll végét. A papírt szégen elkezdte becsíkozni, majd egy violin kulcsot rajtolt a sor elejére. Gondolkozott és elővett a táskájából egy hangvillát emelt ki és komponálni kezdett. A világ és az idő teljesen megállt körülötte, csak ő volt, a zene, a toll, a papír és a tinta. Na meg persze a betűk. Kellemes érzések járták át. Nyugalmat érzett magában és végre érezte, hogy így a legjobb. Még rgy hercegérseknek sincs joga megmondani neki, hogy kit szeressen. Amint készen lett a kis művel, persze ez még csak egy kezdetleges verzió volt. A toll végét a puha ajkaihoz érintette és az alsó ajkára harapott. Egy elternatív változatnak is szeret címet adni, mégha nem is az lesz a végleges valtozat. Gondolkozni kezdett és valamiért a Hamlet jutott eszébe William Shakespearetől. Végignézett megint a dallamokon, majd a saját, fura dőlt es vastag betűírással felírta a címet: Helsingør udvarában. A fejében kezdett összeállni valami... Valami amit régóta tervez már. Ha Bécsbe ér akkor muszáj erről beszélnie Emanuellel.

- Arco! - szólalt meg tűrelmetlenül az érsek. Felállt az ágya széléről és a zárt ajtó előtt álló férfihoz sétált. - Tudtuk, hogy az a vén Schallenberg bolond, de azt még én sem néztem volna ki soha belőle, hogy a tulajdon lányát képes vérzésig ostorozni. Sok sebet megmagyaráz ami Cornelia karján es hátán található. Kitudja, hogy hol van még ilyen sebek... - átvette a gróf a kezéből a papírt. Elkezdte végig futni a szinte olvashatatlan írást. Látszott a papíron, hogy megviseltes és régi lehet. Sárgá volt már a széle s kopott. A szöveg néhány része ki volt satírozva. Arco csodálkozva olvasta a sorokat, ez az ember elvetelmült. Ostorral, nadrágszíjjal verte a tulajdon lányát. Napokra a szobájába zárta... Sóhajtott egyet és összehajtogatta szépej a kis papírt, majd lerakta az egyik szekrényre. - Szőrnyűség az amit ez a darapka naplóreszlet leír. Főleg az, hogy borzasztóan részletesen le van írva. Belegondolni is rossz ezekbe a tetekbe - nézett az érsekre, majd lehajtotta a fejét egy nagy sóhaj kereteiben.
- Csodálom ezek után, hogy az a lány még életben van. Ahogy visszaemlékezem itt sem evett valami sokat... Mostmár másként lehet így értelmezni a dolgokat. Érthető, hogy miért valasztotta azt az embert... Salzburg helyett.
- Vagy inkább maga helyett, igaz? - fürkészte Colloredo tekintetét a férfi. Valahogyan érezte, hogy az érsek féltékeny lehet arra a színház igazgatóra. Soha nem látta még ilyennek, hogy ennyire kikelt volna magából. Sikeresen elüldözte a Mozart óza egyetlen valamire való zeneszerzőt. Most pedig ő újra megnézjet minden követ, hogy találjon egy normális kottafirkászt. Colloredo sóhajtva bólintott, így adott feleletet Arco kérdésére.

Cornelia más nap reggelre ért be Bécs városába. Kinézett az ablakon. Látta a sok kocsmát, bordély házat és az ott mulató, alkoholtól és parfümtől részeg embereket. Na meg azt az irdalmatlan nagy hangzavart amely az utcán tombolt, a lovak és lovaskocsik vágtatása, az emberek vihogása és a hangos beszéd. Ez egyáltalán nem hiányzott neki. Meghitt és nyugalmas volt szamára a hercegérseku palota, de a szívnek senki nem parancsolhat, még az sem aki tulajdonában áll vagy az, aki rabulejtette más szívét. A lovaskocsi elhaladt a Präter előtt. A lány megpillantott egy ápolatlan külsejű, zsíros barna hajú, nagy orró férfit. Az oldalán két feketébb alúlöltözött kéjnő volt, ők támogatták hazafele. Persze a jobb kezében ott volt az elengefhetetlen kellék, az alkohol. A járásán is látszódott, higy csatag részeg. Már rég Bévs utcáin fekűdne, ha nem lenne az oldalán az a két nő. Corneliát mindig is érdekelte, hogy a nőket mi viszi rá erre? Soha életében nem tudna olyat elképzelni, hogy ő is közéjük tartozzon ugyan úgy, mint az anya régen. Ő nem tudta hozzáérni olyan férfiakhoz, mint az apja. Kény dolog lenne ezt mondania, de talán még nem is sírna ha az apja egyszercsak meghalna. Semmit nem kapott tőle, nem is tárgyra gondol vagy ehhez hasonló, hanem egy ölelésre vagy egy jó szóra. De nem, az apja úgy érezte, hogy ő nem méltó ilyenekre. Lehet igaza is van. Az apja mindig is fiú gyermeket szeretett volna, de ez a vágya soha nem teljesült. Talán ez lehet az indok, hogy miért utálta annyira Corneliát, mert nem fiúnak született. Egy apának, vagy egy szülőnek nem lenne szabad a neme miatt szeretni vagy éppen utálni a gyermekét. Annyi mindent megtett, hogy az atya kedvében járjon, de azt az sem érdekelte, hogy él - e vagy hal - e. Az volt a számára a lényeg, hogy van e nője és alkoholja, mert ugya azok nékül nem lehet létezni.