Egy szerelem szimfóniája

Nem helyes így

Cornelia a kezével a fűzője elé kapott még mielőtt a férfi bármit is láthatott volna. Visszakötötte a fűzőjét, kissé ügyetlenül, de visszakötötte, a ruháját is felhúzta magára a ruháját is. - Most ezt miért? – kérdezte csalódottan Schikaneder és kibiggyesztette az alsó ajkát. A lány nyomott egy apró puszit a férfi homlokára. - Mert ez nem helyes, Emu... Sajnálom, de engem te ma este nem rontasz meg - sóhajtott egyet, majd megigazította a ruhája felső részét. - Legyen szép ested Emanuel! - intett neki egyet, majd kifele indult. Schikaneder köpni - nyelni is alig tudott. Megvakarta a fejét, mi történhetett Corneliával? Őt még soha senki nem utasította vissza. A lány után kezdett szaladni, de már a táskájának és minden cuccának a hűlt helyét találta. Nekidőlt a falnak és a hajába túrt. Végül is megértheti Corneliát, hogy miért is nem akarja. De az egyik pillanatban még mosolygott aztán fordult valami az agyában és már nem akarta... Ilyenek a nők. - Nem lesz parti ma éjszaka - sopánkodott egy sóhajtás kereteiben és visszaindult a lépcsőn, fel a szobába.

Cornelia futott Bécs hideg utcáin, haza nem akart menni, hiszen ha az apja otthon van akkor lehet ő nem éli meg a holnapot sem. Ahogyan valamennyire sikerült neki eltávolodni a színháztól, lassított a léptein. Zihálva vette a hideg levegőt és le is volt izzadva. Tudta, hogy így helyes, hogy ez nem történt meg. Érezte, hogy most döbbent csak rá arra, hogy Emanuel nem olyan, mint amilyennek eddig gondolta. Ha most ez megtörtént volna közöttük, vagy esetleg megfogant volna egy gyerek, akkor nem kellettek volna ők a férfiak, csupán zeneszerzőnek. Tovább sétált egyedül az utcán, a Präter előtt is elment. Nagy szerencséjére senki nem állt kint, de bentről kiszűrődött a zene. Az is meggondolt a fejében, hogy bejut valahogyan és ott tölti az éjszakát, hajnalban meg mielőtt találkozna itt az apjával bemegy a színházban. Az öreg amúgy is kerüli a kultúrát. Egy nagy utcába fordult és az utca végén felcsillant a császári palota. Ez az a hely ahol régen laktak az apjával, de szintén az apja miatt tiltották ki őket. A karjait a teste elé fonta és haladt tovább. Ez az utca nem volt olyan halk, mint az eddigiek amelyeken keresztül ment, de a Präternél mégis halkabb. Amennyire belátott az ablakokon boldog családok képét látta odabent. A körömcipője majdnem teljesen átázott a hó miatt, didergett és a hó is nekikezdett esni. Piros volt az arca, de végül sikeresen elért ahhoz a házhoz amelyikhez akart.

Megállt egy nagy ház előtt és csengetett. Letörölte az arcáról a már szinte jégcsappá vált könnyeit és a kezére lehelt. Próbálta magát melegíteni, kisebb nagyobb sikerekkel. Hallott az ajtóban egy kattanást, kinyílt az ajtó. Bement, de már a komornyiktól megkapta azt a pillantást amivel mindig elintézik és lenézik őt. - Hol van a nagybátyám? – nézett vissza a komornyikra aki éppen becsukta az ajtót. Látszott Cornelian, hogy teljesen át van fázva. A szolgaló kicsit modortalanul mérte végig, majd egy nagyobb sóhajtás után biccentett a fejével és elindult az ebédlő irányába. A lány követte őt. A ház valami bámulatos volt, még soha életében nem járt a császári palotában, de valahogy mindig is így képzelte el. Hatalmas csillárok lógtak le a plafonról, ahogyan  falakon hatalmas gyertyatartók a pincébe vezető úton pedig világító fáklyák. Ahogy haladtak befele az ebédlőbe a Schallenberg lány kiszúrt egy sarokban álló gyönyörű hegedűt. Hatalmas késztetést érzett arra, hogy a kezébe vegye azt a gyönyörű hegedűt és játsszon rajta, de nem tette. Most az a legfontosabb, hogy a nagyapja elé tudjon járulni, menedéket kérve. Az előtte haladó fekete ruhás komornyik megköszörülte a torkán, Cornelia erre azonnal felkapta a fejét. - Az unokahúga, uram - mondta a fekete ruhás férfi és mélyen meghajolt. Nem várta meg, hogy az ura mit mond, vagy óhajt e valamit, hanem fordult is vissza. A lány odament a neki háttal ülő férfihoz, megfogta a kezét és a gyűrűs ujján lévő rubint gyűrűre nyomott egy csókot. Amint Cornelia teljesítette ezt a gesztust a férfi pofonvágta, de olyan szinten, hogy a lány alapból piros arca egy árnyalattal még sötétebb színre váltott. - Hogy még van pofád az én házamba jönni te undorító kis ocsmány fajzat! Annyiszor megmondtam neked, hogy nem akarlak itt vagy a házam közelében látni! Undorodom az olyan kis korcsoktól, mint te és az apád vagytok! Szólj hát, hogy mit akarsz! - állt fel és az unokahúgával szembe fordult, kék, könnyes szemeibe nézett. Cornelia alig tudott szóhoz jutni. Pontosan tudta, hogy milyen is az ő nagybátya, de azt még a legrosszabb álmaiban sem gondolta volna, hogy a tulajdon nagyapja ilyeneket mond róla. A férfi látta, hogy a lány meg van illetődve és talán kicsit meg is ijedt. Megköszörülte a torkát. - Elnézést kérek Cornelia, hogy így kiakadtam. Te nem tehetsz arról, hogy ilyen az apád. Kicsit mérges vagyok rád, hogy hetekre eltűntél és nem adtál magadról életjelet. Ülj le.