Gimisek

4. fejezet

Gyomorgörccsel ébredtem. A tegnapi veszekedés kikészített, és mint kiderült a szüleim a végét meg is hallgatták. De erről csak ma reggel értesültem. Szóval szép nyugodtan sétáltam le a lépcsőn, miközben majdnem leborultam az utolsó öt lépcsőfokról a kezemben fogott edzőscuccomnak köszönhetően. Éljenek a reggelek!

-Hanna?-hallottam meg anyám hangját a konyhából.

-Jó reggelt-köszöntem mosolyogva.-Miért vagy fent ilyen korán?

-Beszélni szeretnék veled. Amit az öcséddel tegnap leműveltetek az nem normális. És mi az hogy így kell megtudnom, hogy barátod van?-kezdett velem kiabálni.

-Nincs barátom! Egy osztálytársam van akivel sikerült összebarátkoznom, amit az öcsém már azonnal kapcsolatnak néz! De elmondanám hogy ő viszont nonstop egy megítélésem szerint nem teljesen százas lánnyal mászkál, bár ez téged cseppett sem érdekel, emiatt el is felejthetjük. És ha megbocsátasz mennem kell suliba-indultam az ajtó felé.

-Te mégis miről beszélsz kislányom?-jött utánam az előszobába.

-Oda nézz-húztam el a függönyt, és milyen meglepő azt a bizonyos csajt láttam ott. Aztán arrébb néztem. Pár méterre a lánytól Zalán állt. Te. Jó. Ég.

-Úgy látszik az öcsédnek igaza volt-vont vállat anyám mire én csak kiléptem az ajtón.

Lehajtott fejjel baktattam a kapu felé. Zalán közeledett felém én pedig (fogalmam sincs milyen indíttatásból) elindultam a járdán. Mikor láttam hogy utánam indult, megszaporáztam a lépteimet. Aztán a parkban visszafordultam. Ott állt, pár méterre tőlem. A szemében semmit nem tudtam felfedezni, mindkét szeme szokásos kék színében ragyogott, de most nem volt benne vidámság. Az enyémben szerintem csak pár könnycsepp volt, amiket idegesen letöröltem és véglegesen elindultam.

Próbáltam nem elbőgni magam a buszon, bár ahogyan festhettem, ha kívülről látom magam biztos így teszek. De ha olyan zenét hallgatsz mint az Amnesia, Wherever you are, Youngblood...

Leszálltam a buszról, majd kissé szapora lépésekkel indultam a suli felé.

-Héj!-hallottam meg a hátam mögött egy túlzottan is ismerős hangot.-Legalább beszélj velem! Mi történt, hogy hirtelen így eltaszítasz? 

-Nem taszítottalak. Bocsáss meg kérlek, nem veled van a baj, hanem velem. A családom úgy tűnik összeesküdött ellenem, és nem tudom hogy most mi mást mondhatnék-ráztam meg a fejemet, de ilyen reakcióra nem számítottam. 

-Tudod mit? Majd tudasd hogy mi van veled, amennyiben nem lesz a családoddal semmi zűr- forgatta a szemét.-Nem hiszem el hogy normálisan nem tudod megmondani, hogy nem jövök be neked. Azt hittem te más vagy és nem találsz ki ilyen sztorikat arra, hogy lekoptass!

Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Megfordultam és folytattam utamat a suli irányába. Néhány könnycsepp most is végigfutott az arcomon. Egyszerre voltam meglepődve és egyszerre fájt ez az egész. Tudat alatt négy nap leforgása alatt beleestem egy srácba? Én nem lehetek ilyen! Nem is tudom hogyan lehetek ekkora ribi? Csak az olyan lányok szoktak ilyet csinálni.

-Te jó ég, te mégis hogy nézel ki?-lépett mellém Fanni, majd egy pár másodperccel később Lilla is lefékezett mellette.

-Semmi különös-töröltem meg az arcom.

-Nem így néznél ki ha minden rendben lenne-ingatta a fejét másik barátnőm.-Zalán?-szegezte aztán nekem a kérdést csak úgy, mintha ez teljesen normális lenne.

-Mondd el mi van-kezdte el simogatni a vállamat Fanni is. Nálam pedig eltört a mécses, és elmeséltem mindent. A tegnapi edzést, a veszekedést és a ma reggelt is. Igazából azt sem tudom meddig tarthatott amíg beszéltem, tekintve, hogy a mondandóm ki lett egészítve egy kis szipogással és sírással. Vagyis kit álltatok? Úgy bőgtem, mint egy náthás elefánt.