behind the scenes

kórház-első nap

(a neveket megváltoztattam a sztoriban, a többi mind igaz történet)

huuhum. tehát. először is.

a heim pál gyermek-ifjúsági pszichiátriára kerültem be. anyukám sokat fenyegetett evvel, de a vége felé én is beláttam, hogy erre van szükségem, így hát közös döntés volt. (annak ellenére, hogy pár héttel a kórházba menés előtt, egyik nagy balhénk közepette anyukám felhívta már a kórházat, nagymamámat pedig a házunk elé rendelte kocsijával, hogy" azonnal vigyen be, mert ezt már nem bírja tovább"..)

tehááát megbeszéltem anyukámmal, hogy nem alszom bent, valamint az időpontot amikor megyek (de amúgy a bentalvásra is lett volna lehetőség, hiszen ágyam hazajárósként is volt, amíg bent voltam.)

első nap: busszal mentünk a kórházba, édesanyámmal. én izgultam persze, de az iskola miatti szorongásom kezdett alábbhagyni, ami elég felszabadító volt, tekintve a mindennapos pánikrohamokat, reggelente iskolába menet.

szóval, pánikmentesen, de azért eléggé idegesen állítottunk be, reggel 10 körül. ültünk kb egy órát a már jól ismert váróban :) amíg a recepciósok kiderítették, hogy ki is vagyok és miért is vagyok ott stb... ezt követően leültünk beszélni egy pszichiáterrel. kedves, mosolygós nő volt .feltettette a szokásos kérdéseket,az ide érkezésem körülményeiről, hogy miért is jöttem blablabla.

(akkor kiderült, hogy valószínűleg ő lesz az "orvosom")

(ott mindenki az orvos szót használta,a pszichiáter helyett, ami végül is makes sense hisz dr. ő is,de mindegy nekem furi volt.. )

a beszélgetés után a vasajtón belépve,felmentünk a második emeletre. a rehabilitációs osztályra. az első emelet az aktív részleg volt.

gondolom mivel én közös beleegyezés során kerültem be, nem a mentő hozott, illetve nem voltam erőszakos vagy erősen „selfharmoló" nem az aktívra kerültem. a nővérek ijesztgették a kisebb gyerekeket, hogy ha tovább hisztiznek lekerülnek az elsőre, néha egy-egy sikítás felhallatszott, vagy kiabálás, de ezenkívül nem nagyon jött onnan fel „info".

na, de vissza a tárgyra. felmentünk a másodikra, leültünk egy újabb asztalhoz. egy nővér leírt pár dolgot egy papírra (mire vagyok allergiás, jól alszom e stb.) majd megkérte, hogy nyújtsam ki a karomat, megnézte, hogy vannak-e hegeim. mivel már évek óta nem vágtam magamat, illetve amikor tettem akkor se hagyott hosszútávon nyomot, nem voltak hegeim. megkérdezte, hogy vannak-e vágások máshol a testemen (has,comb stb.) mondtam, hogy nem. ezzel a téma levolt zárva, következett a súly mérés. hűha. megkértem, hogy felállhassak a mérlegre, fordítva (tehát nem kellett látnom a súlyomat) mivel annyira szégyelltem magamat, illetve egy binge epizódokkal teli héten/heteken voltam túl, így tudtam úgyse az a szám fog fogadni amit várok. megengedte, lemértek. csönd volt, anyukám sírva nézett rám. a nővér megjegyezte „bárcsak annyi kg lennék mint te". ettől kedvem lett volna, sírva elszaladni. mégis ki akarna olyan undorító lenni mint én?... főleg, hogy a nővérnek milyen jó alakja volt... miért irigykedne rám.... ?(bárki is????)

ezután elbúcsúztam anyukámtól, odaadtam neki a telefonomat, ő pedig ki sétált az ajtón. a nővér megmutatta az ágyamat, és kipakoltatta velem táskámat. ceruzámat, könyvemet, tollamat nálam hagyta. megjegyezte, hogy ne hozzam be magammal máskor a parfümömet, és a töltőm. ennyi volt.

ezt követően pár percig egyedül ültem az ágyon, amíg meg nem megjelentek a szobatársaim, és az emelet többi „lakója".

én voltam az egyetlen „nagy lány". a többiek mind kisgyerekek voltak (maximum 11 évesek).

szobatársaim, aranyos kislányok voltak, Anna, és Edit. Edit már 3 hete a kórházban volt, Anna aznap érkezett.

a továbbiakban a nővérek elmondták, hogy most kifogunk menni az udvarra, az első emeleti gyerekekkel. felöltöztünk és lementünk az udvarra. az udvar, egy kosárpalánkkal felszerelt, 2 paddal rendelkező, sárral körülvett beton négyszög volt. én az egyik padon foglaltam helyet, próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat. a földet bámultam, és fázósan kuporogtam kabátomban. kicsivel később megérkeztek az első emeleti gyerekek. őszintén megmondom, nem emlékszem semmire vagy senkire arról a napból. igyekeztem a fejemet leszegve ülni, nem nézni semmire és senkire. 45 perc „udvarozás" után felmentünk a másodikra. mindenki ott rakta le a kabátját, cipőjét, és bár én itt is igyekeztem észrevehetetlen maradni, nem nézni senkire. azt azért megállapítottam, hogy az „aktívosok" között sokkal több hozzám korban közelebb lévő gyerek van. ez után csendes pihenés következett. (ez idő alatt én ágyamon olvastam.)

kb fél óra múlva, foglalkozást „hirdetett" a nővér. a másodikon volt a terem, ahová beültünk, az 1.emeletesekkel együtt. egyfajta bemutató foglakozás volt, ahol elmondta a nővér (továbbiakban Anikó) a szabályokat, a napirendet.

miután ő elmondta a mondókáját, rajtunk volt a sor. magunkról kellett beszélni. a tenyerem izzadni kezdett, bőröm elsápadt (ez nem egy dolog, pedig igenis az...), hányingerem lett, lefagytam, tehát jött a szokásos szorongás roham. hogy megnyugodjak, megfogalmaztam magamban mit fogok mondani,és azt 5 mondatot mondogattam hangtalanul,amíg a többiek beszéltek. féltem, hogy amikor rám kerül a sor képtelen leszek megszólalni.

végül elmondtam amit kellett, túléltem.

a nap további részére nem igazán emlékszem. valószínűleg volt ebéd, újabb pihenő majd foglalkozás, később pedig  uzsonna. négykor pedig jöttek értem, és hazamentem.

huh... hát ennyi... mi a véleményetek? túl részletes, unalmas, vagy vagy vagy .... nem is tudom.. kíváncsi vagyok, hogy élvezhető-e egyáltalán (?)

kérlek írjátok le véleményeteket, gondolataitokat. J

pusziiii