A Médium - Attack on Titan ff. ✔

➡5. Rész

Két napig voltam kiütve. Bizony, átaludtam ezt az időt. A kimerültségemen nem tudtam másképp változtatni, márpedig alaposan elvette a kedvemet a legutóbbi jóslás. A követség ugyan szép summával jutalmazott, egy-két hónapig talán dolgoznom sem kell. Egy kis szütyőben lapultak a fáradozásaim aranytallérjai. A katonai rendőrség nem fizet annyit, mint a Felderítő Egység. 

Mosolyogva nyújtóztam egyet az ágyamban. Frissnek éreztem magam, zavart viszont, hogy korog a gyomrom. Kimentem a konyhába falatozni, megmosakodtam, felöltöztem, majd kifésültem a hajam. Ugyanolyan stílusú ruhát vettem fel, mint legutóbb. Sötétkék lenge öltözetben álltam meg a tükör előtt. Felkészültem az ünnepségre. 

Lementem a lépcsőn, ki a házból, egyenesen az utca tömegével, árként úszva előre a Rosa Falhoz nyomultunk. Több száz, több ezer ember tódult a falhoz, várva a visszatérő sereget. Eltelt egy óra, majd kettő. Kissé lankadt a hangulat, de még mindig reménykedtek az emberiség megmentőinek visszatértében, a fajunk fennmaradásában. Még azok is így gondolták, akik kezdetben szkeptikusan álltak a Felderítőkhöz, és megvetették a feleslegesnek vélt emberáldozatokat. 

Ételt osztottak a közeli sarokról, a várakozás közben megéhezettek számára. Én csak nyugodalmasan napoztattam az arcomat. Lusta macskaként terültem egy feljáró napos oldalára, a lépcsőnek támasztva a hátam és a lábam, felraktam a szandálom a kőre. Kényelmesen elvoltam. Kár volt ilyen hamar kijönnöm, de talán nem is önszántamból tettem. Jobb itt, mint otthon ücsörögni egyedül. Körülöttem beszélgettek, történeteket találtak ki, hogyan győzik le az óriásokat. Már majdnem delet ütött az óra, mikor a tömeg egy emberként mozdult. 

A fal tetején egy személy magasodott ki a semmiből, ilyen távolságból is tisztán látható volt az alakja. Mögötte megjelentek még páran. Összesen kilencen voltak. Az izgatottság csak úgy cikázott a levegőben, még engem is felpezsdített annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mi fog történni. Az emberekkel együtt én is feszült figyelemmel figyeltem. 

A kis csapat közepén a legalacsonyabb személy felemelte a kezét. Majd zöld füstöt lőtt a magasba, ezzel jelezve a nép felé a küldetés sikerét. Ujjongások és üdvrivalgások, kurjongatások vették kezdetét. Anyák és gyermekeik boldog arca vett körül. Mindenki boldog volt, kivéve azt a kilenc embert. Mintha csak a halál emlékét hozták volna magukkal, emlékeztetve a fényes jövő előtt álló lakosokat. Mintha árnyékot vetnének egy fényes területre, ezzel jelezve, hogy bármikor eljöhet újra a sötét éjszaka. 

Megéreznem sem kellett, hogy kiszúrtak a fenti csapatból. 60 méter távolságból is képes voltam Levi szemébe nézni. Ő pedig az enyémbe. Kétség sem fér hozzá; kérdőre fog vonni.