Kiszemelve

Part 5

Szombat. Végre! Már éppen ideje volt. Kilenckor keltem és kényelmesen elkészültem. Ma Isakkal fogok reggelizni. Még nem tudom hová visz, csak egy dolgot tudok biztosra: kivételesen Ő fog fizetni. Kis kizsákmányoló...

Amint elkészültem és kiléptem a nappali részbe megcsörrent a telefonom. 

Anya

A gyomrom kicsit émelyegni kezdett. Mindig ez van...

- Szia Anya! - veszem fel a telefont némi tétovázás után.

- Nova! Végre hogy felméltóztattad venni. Ugye tudod, hogy hívást is lehet kezdeményezni rajta?!

- Tudom... sajnálom. Kicsit elmerültem... a teendőim közt.

- Hogy megy a tanulás?

- Egész jól. A legutóbbi vizsgámra ötöst kaptam.

-Hm... igen. Ügyes vagy, így tovább. - reagál pár másodpercnyi késéssel nem túl meggyőzően.

- Apa hogy van? - szakítom meg a kínos csendet.

- Hogy lenne?

- Hát... jól, rosszul?

- Meg van. - válaszol röviden. Ennyiből is megértettem, hogy inkább jegelné ezt a témát.

- Képzeld megírtam az első dalom. Fel is vettem ha kíváncsi vagy rá elküldöm.

- Persze kicsim küldd csak. Most viszont mennem kell. 

- Rendben...

- Majd azért néha hívj. - zárja le a beszélgetést határozatlanul. 

- Rendben... - teszem le a telefont. 

Corner turmix bar

-És nem mondott többet? - kérdezte Isak mini beszámolóm után a telefonbeszélgetésemről. 

- Nem. Szerinted válni akarnak?

- Tizennégy éves korom óta ezt kérdezem. - sóhajt fel fájdalmasan, majd a szívószálát piszkálva kérdzei.

- Amikor kicsik voltunk, és veszekedtek... emlékszel mennyire féltünk?

- Hogy felejthetném el? - húzom el a számat gúnyosan. - De ez már a múlté Isak. Ha családunk lesz, legalább neked...

- Neked is lesz. Valamikor biztos...

- Most én beszélek na! Szóval tudni fogjuk, hogy milyen egy rossz házasság, és törekedni fogunk arra, hogy a miénk semmiképp se legyen olyan.  Persze amit kaptunk otthon, azt tovább visszük, és nehéz levetkőzni ezeket a szokásokat, vagy mozzanatokat, de majd megoldjuk valahogyan.  - mosolygok rá kedvesen öcsémre. Gyönyörű, idilli pillanat lett volna ez, ha nem Isak ült volna velem szemben.

- Vége a zsinatnak? 

- Isak! - csapom meg a karját mérgesen, mire nevetve arrébb húzódik tőlem. 

- Csak vicc volt! Vicceltem! 

- Helyes. De többet nem hűtöm a számat miattad. Nem éri meg. - húzom fel az orrom viccesen.

Szeretem a szüleimet. Persze, hogy ne szeretném őket. Hiszen felneveltek és a maguk módján szerettek is. Sajnos ez nem mindig elég.

Nem hiába mondják, hogy a szülőség egy szakma. Bele kell tanulni, fejlődni kell. Persze ez nem könnyű. Ki mondta, hogy könnyű?...