Képek | TxT Taehyun |

Harmadik kép: Nincs

Szinte tele volt a terem emberekkel, azon belül is olyanokkal akik gyűlöltek vagy talán nem is ismertek engem. A levegő feszültséggel volt beborítva és talán annak a felét én magam tettem ki. Egy amolyan megbeszélés, tanácskozós helyen voltunk, ahol egy óriási kocka alakú asztal foglalt helyet, mi körül én és a TxT tagok ültek, a többi személy állt. Pontosabban előttem.

Barátnőmnek még csak esélyem se volt írni, ugyanis mikor odaért hozzánk-Taehyunhoz és hozzám a parkban-, mint kitudódott a fiúk menedzsere volt és azonnal elkobozta a már így is törött s használhatatlan gépem, majd a karomnál fogva húzott vissza az eddigi épületbe ahol kaptuk ezt a nagyon barátságos termet. Valóban az volt, viszont abban a pillanatban még azt is az ellenségemnek tudtam volna tekinteni és akár a falat is áttörtem volna, ha lett volna annyi erőm, csak hogy elszökjek a kínzás elől.

-Mondd el a titkod! Mégis miért nem tudtunk eddig megtalálni téged? Hogy sikerült így elrejtőzködnöd és úgy, hogy még utánad sem tudtunk nézni?-az engem idáig elvonszolt férfi kissé ingerülten rátenyerelt az asztalra, ezzel megtámaszkodva s arcomra tekintve. Legszívesebben elsülyedtem volna a föld alá, de így is tartottam a komor és kemény tekintetem. Tudtam, hogy nekem ettől a pillanattól kezdve annyi és az egyik opció ezek után már csak a börtön, vagy talán a megfizettetés lehet. Mármint bírság vagy mi.

-Ha elmondanám sem engednének el, akkor minek kéne megtennem?-kérdeztem összevont szemöldökkel, közben magabiztosan álltam tekintetét.

-Hát ez az agyamra megy..!-hitetlenül elmosolyodott, rengeteg kínnal az arcán. Fájdalmasan megfogta fejét, s eltolta magát az asztaltól. A többi néhány ember, köztük volt a cégüktől ember, meg egyéb az épületben dolgozó munkás, próbálta nyugtatgatni a férfit. Fogalmam sem volt, hogy hogy fogok majd kimászni ebből a gubancból, de ha hülye barátnőm is betoppant volna akármilyen eszement életmentő akcióval még annak is jobban örültem volna. Csakhogy erre nem kerülhetett sor, mert ide aztán nem engedtek be senkit, s még InHye sem tudja, hogy amúgy elraboltak. Szépen mondva.-Ezt..-felmutatta egyik kezében a tönkre vágódott fényképezőgépem.-És ezt.-a másikjában a memóriakártyám vette, amin a mai képeken kívül nem volt semmi más található rajta.-Elkobozzuk és most megnézzük milyen képeket készítettél.

-De erre most mi szükség? Nem hinném hogy akrámit megtudnánk abból..-az egyik férfi megszólalt mellőlem, s bár tudtam, hogy nem az én pártom fogták, valamilyért örültem, hogy ő sem óhajtja megnézni azokat a fotókat. Tudtam, hogy így is borzalmasak, s csak jobban szétmarcangoltak volna belül.

Feszülten fújtatva egyik karommal rákönyököltem az asztalra, s homlokom kezdtem maszírozni, ugyanis éreztem, hogy egyre nagyobb fájdalom nől úrrá rajta. Eközben egy pillantást vetettem a másik oldalon ücsörgő társaságra, ahol egy-ketten váltottak néha néhány szavat, de az egyikőjük folyamatosan csak vizslatta meggyötört ábrázatom, teljesen értetlenül. Megértem, hogy miért volt ennyire megszeppent, hisz biztosan fogalma sem volt arról, hogy eddig egy ördögi lesifotós fotózta őtet, s most, hogy kiderült még csak azt sem tudja miért viselkednek így velem az emberek. Pedig még csak nem is sértő képeket készítettem..

-Akkor mondok egy érthetőbb dolgot...-megköszörülte a torkát a menedzser, amire feleszmélve gondolkodásomból lassan felévezettem tekintetem. Nem volt valami jó előérzetem.-Ha nem akarod, hogy bírósági ügy legyen ebből, kihasználjuk a tehettségedet és a fiúk fotósa leszel egy darabig.-kissé összeszorította a fogait, majd lejjebb vette a hangerejét. Szavait valamilyen oknál fogva nem teljesen értettem és nem azért mert rossz lett volna koreai tudásom, hanem mert annyira lesokkolt.-Most úgyis lesz egy hétig fotózkodásuk, te pedig alkalmas lennél rá.-talán megtisztelve kellett volna éreznem magam, de ennek teljesen az ellentétjét éreztem, miszerint meg lettem fenyegetve. És akkor arról még csak ne is beszéljünk, hogy mennyire nem éreztem magam tehettségesnek. Egy tízes skálán talán az ötösön. De csak mert annyival tisztában voltam, hogy a legtöbb embertől mégis csak ügyesebb voltam.