-Mi van veled Louis? Soha nem mondtad még le az estét velünk..
Csóválta fejét Liam az iskola előtt, miközben megpróbáltam kibúvót keresni az ottalvásom alól lehetőleg minél hamarabb. Harry bármelyik percben megjelenhetett és nem szerettem volna hogy betalálják Őt, vagy rájöjjenek a titkunkra. A Mi, Közös titkunkra..
-Tudom, Li. De nézd, segítenem kell otthon és az ikrekre is vigyáznom kellene..
-Nem hiszek neked. Máskor ezt le sem szartad. Tudod mi van?! Kezd elegem lenni a kifogásaidból, és felkúrsz!
Emelte fel hangját, én pedig kezdtem megijedni.
-Légyszi, Tomlinson!
Ért oda hozzánk Zayn is. Nem akartam velük lenni. Nem akartam egy bábot játszani akit ide-oda rángatnak ahogy és amikor kedvük tartja. Nem akartam álarcot húzni, épp elég az suliidőben és tanórákon. Iskolán kívűl örülök hogy levehetem. Nem akartam. Nem. Állj ki magadért Louis. Gyerünk!
-Majd máskor srácok. Ígérem, és legközelebb a kajátokat is én fizetem..
Sóhajtottam. Az "Állj ki magadért" dolgot nem így képzeltem el. Hangom megadóan csengett. Feladtam.
-Szuper, akkor holnap 15:00-kor a Taste Of Nawab-ban. Cső!
Indultak el az ellenkező irányba, vigyorogva.
-Taste Of Nawab? Az egy szép, és drága étterem..
Motyogtam orrom alatt, mire Zayn hátrafordult s elmosolyodott.
-Ja, ez a lényeg.
Nyögve dőltem a mögöttem lévő fának, s a kapu felé pillantottam. A göndör sehol sem volt. Nem adtam fel 15 perccel később sem, amikor is végre megpillantottam Őt. Tekintetével mintha valakit keresett volna, nekem pedig hirtelen eszembe jutott valami. A legközelebbi bokor mögé bújtam. Figyeltem, amint lemondóan sóhajt egyet, megdörzsöli gyönyörű szemeit, egyik kezével táskája pántját kezdi szorítani, míg másikkal fájdalmasan már-már beletép göndör tincseibe, s alsó ajkát harapdálva indul el, feltehetőleg haza. Már lassan 5 perce követhettem. Nem bírtam látni szomorúságát, plusz azt sem tudtam milyen messze van még az otthonától és hogy mennyi időm maradt, így leszedve magamról pár pókhálót és falevelet, kiléptem az adott bokor mögül, s mögötte, körülbelül 2-3 méteres távolságban osonhattam.
-Mikor meglátlak kedvem támad dalt írni.
Szólaltam meg, mikor már egészen közel kerültem hozzá. Megállt léptében, s halvány mosollyal az arcán fordult felém.
-Nem tudtam..Ho..Hogy..Dalt írsz..
Dadogta, miközben körbenézett, biztosan egyedül vagyok e. Nem bízott bennem. Megértettem. Nem is vártam el, mégis fájt. Aztán csak elmosolyodtam.
-Sok mindent nem tudsz még rólam...Gyere, velem.
Tartottam elé kezemet. Nem túlzok ha azt mondom, tekintetével már csaknem lyukat égetett a tenyerembe, annyi ideig fixírozta, hitetlenül.
-H..Hová?
-Csak bízz bennem.
Mozdítottam ismét felé végtagomat, amibe mostmár mosolyogva csúsztatta sajátját.
****
-Napraforgók?
Tette fel első kérdését ahogy beléptünk a nappalinkba s megpillantotta anyám napraforgóit. Szüleim dolgoztak. Az ikrek oviban voltak, Lotts valamelyik kanjánál, Fizzy pedig vagy Niall-nél vagy suliban.
-Néha.
Vontam meg vállam, aztán még gyorsan mellé fűztem egy mondatot, miközben a lépcső melletti állványon lévő virágokra mutattam.
-Tartsd meg édesen az emlékezetedben.
******* -Túl félénk voltam megszólalni..
Hangjára felkaptam a fejem. Az ágyam közepén ültünk, és egy teljesen másik témáról beszélgettünk, amikor Harry hirtelen kinyögte ezt. Rásandítottam, majd az ölemben lévő párnával kezdtem babrálni. Végül nagy sóhajtva kipréseltem magamból az igazságot.
-Nem akarom hogy rosszul érezd magad, de erősen próbálkoztam, hogy ne álljak szóba veled.
Kíváncsi kézfogás. Óvatosan választotta le ujjaim a párnáról, amit lassan görcsösen szorítottam.
-Engedj be. Megakarlak ismerni.
Mosolygott biztatóan, megmutatva gödröcskéit is.
-Nem akarom hogy rosszul érezd magad, de erősen próbálkoztam hogy ne viselkedjek őrülten.
Az egész álomnak tűnő valóságot, a göndör pocijának korgása szakította félbe. Harry bánatosan, szégyenkezve húzta ki kezét enyémből, amivel szinte összeolvadtak.
-Éhes vagy?
Kérdeztem kedvesen a nyilvánvalóra. "Bocsánat." Suttogta, nekem pedig keveredtek az érzelmeim. Szívem egyik fele csordultig telt szeretettel, míg a másik üvöltött. Mit sem szólva húztam magam után a konyhába, s leérve a telefonkönyv után nyúltam.
-Oké, Harold. Mit szeretnél enni?
-Öhm..Azt amit te..?
Válasza inkább kérdésnek hangzott. Derekára fogva fordítottam magam felé, s mélyen zöldjeibe bámultam.
-Napraforgóm. A szemeim jobban akarnak téged, mint egy melódiát. Engedj be. Megszeretnélek ismerni.
Cirógattam hüvelykujjammal pofiját. A fiatalabb immár tűzpiros arccal nyögött ki egy szót. "Pizza?" Vagyis, javítanék. Kettőt. A "Köszönöm" is közte volt. Csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Miután megrendeltem az ételt, mosolyogva figyeltem azt a kisangyalt aki immár az asztalon lévő napraforgókat csodálta.
-Amíg megjön a kaja csinálhatnánk valamit..
Vigyorgtam, miközben ismételten mögé sétálva dereka köré fontam kezeim, amik körül megfordult. Arcunkat így 5cm sem választotta már el, zavarodott tekintete, s halk hangja pedig mégerősebben mosolygásra késztettek.
-M..Mégis..Mit?
-Nyugodj meg. Táncolhatnánk.
Kifújta a benntartott levegőt, azonban szinte rögtön, ismét lefehéredett.
-Én..Nem tudok, Louis.
Csettintettem egyet nyelvemmel, miközben telefonomért sétáltam.
-Ne aggódj, segítek.
Remegő kezeit óvatosan fonta nyakam köré. Rá mosolyogtam. Vissza mosolygott. Mosolyogtunk. Pár perc múlva teljesen elengedett karjaimban. Arcaink ismét vészesen közel voltak egymáshoz, én mégis türtőztettem magam. Egészen addig amíg ajkait be nem nedvesítette, fejét pedig picit jobbra döntötte. Bár a virágaink meghaltak, Mi új magokat ültettünk a dallamok közé.
Napraforgó.
Csak mi voltunk. Gyerekek a konyhában, Reggae-t hallgattak. Csak Őt akartam. Úgy csókoltam a konyhánkban, mintha az táncparkett lenne.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
