Mielőtt elmennél

4. fejezet

      Alig aludtam össz-vissz két órát aludni, ma pedig írásbeli. Istenem, tudtam én, hogy nem jó ötlet elmenni bulizni. Hiszen annyi minden történt. Legszívesebben elbújnék. Annyira hülyén érzem magam a tegnap történt összes dolog miatt. Komolyan így telt a 18. születésnapom?Rebeka olyan rosszul érezte magát reggel is, nem csodáltam. Reméltem viszont, hogy ez nem fog nagyon kihatni a teljesítményére, mert tudom hogy ez fontos neki.

A reggelinél próbáltam elkerülni Áront, mert eléggé kínosan éreztem magam a tegnapi miatt. Rebekának még el sem mondtam, mert nem akartam ezzel tömni a fejét. Majd irásbeli után. Eléggé elkezdtem izgulni, de megpróbáltam lenyugodni és a legjobbat kihozni magamból.
Amikor elhagytuk a hotelt, találkozott a tekintetünk Áronnal. Hamar elfordultam és tovább mentem.
- Nem tudtam becsukni a szemem egész éjjel...- mondta Rebi - Ha hazamegyek, mindenki rajtam fog röhögni. Istenem, miért velem történnek ezek?
- Nyugi, próbálj nem erre koncentrálni. Egy erős lány vagy-bíztattam Rebekát. Olyan rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam segíteni rajta. De nem volt hogyan. A srác, akit mindennél jobban szeretett megcsalta. Ezen nem tud változtatni. Csak túltenni magát. Ami sikerülni fog neki, mert ő a legerősebb lány, akit ismerek.

Az iskolához megérkezve, elváltak útjaink a többiekkel. Mindenki a saját termét kereste.
Nem kellett sok, mire megtaláltam. A 22-es terem. A szerencse számom. Elolvastam az ajtón lévő névsort, ahol ott volt az én nevem és az Ároné is. Mostmár csak imádkozni tudtam, hogy ne mellém kerüljön. Amit nem értek miért, mert csak egy hülye csók volt, mégis túlreagáltam az egészet. És csak arra tudtam gondolni.
Az ajtó előtt várakoztunk, amíg a felügyelő tanárok, illetve a többi versenyzők megérkeztek. Áron is köztük volt. Láttam, hogy felém fordul és meg akar szólalni.
- Inkább ne mondj semmit, kérlek- szóltam hozzá.
- Eléggé kínos számomra is. Tényleg egy kicsit be voltam lőve, és bocsáss meg, ha számodra is kellemetlen volt- mondta, miközben végig a szemembe nézett.
- Inkább nevetséges. 18 évesek vagyunk. Egy csók nem kéne semmit jelentsen, főleg részegen nem- szóltam hozzá.
Erre már válasz nem érkezett. Nem sokat kellett várni, míg megérkezett a két felügyelő tanár. Névsor olvasás következett. Az a baj, hogy nem épp ábécé sorrendben ültettek. Tehát meg volt rá az esély, hogy Áron mellé kerüljek. Vagyis nem épp mellé, mivel volt egy kis hely a két pad között, de akkor is! Jó, tudom... Eléggé gyerekes még mindig, de a tegnapi után már ötletem sem volt mit mondhatnék neki. Főleg, hogy közel vagyok ahhoz, hogy beleszeressek. Amit nem akarok. Kb. 5 óra van közöttünk. És ismét csalódnék, mert úgysem szeretne viszont. Sőt, ezután az egy hét után soha többé nem látjuk majd egymást.
Végül Áronnal közel sem kerültünk egymáshoz, így mindketten koncentrálni tudtunk a versenyre.
Megérkeztek a tételek. Még jobban elkezdtem izgulni. Kitöltöttük az első oldalt, ahova nevet, osztályt, iskolát kellett írjunk. Majd jöttek a feladatok.
3 órával később...
Kijöttem a teremből. Azt hiszem, egész jól ment. Prózai szöveget kaptunk, szóval olyan rossz nem lehet. A fogalmazások pedig nem voltak olyan vészesek.
Lementem a földszintre ahol a kísérő tanárnő várt. Érdeklődtem Rebekáról, a tanárnő pedig azt mondta, hogy visszament a hotelba. Én is ezt tettem. Nem volt messze a sulitól, így gyorsan visszataláltam.
Amikor felértem a szobába, első dolgom az volt, hogy megkérdezzem Rebit, hogy ment neki. Elmesélte nagyjából mit kapott. Azt is mondta, hogy meglepően jól ment neki, aminek különösen örültem.
Este megtudhatjuk majd a pontszámokat, addig viszont szabadok vagyunk. A kísérő tanárnőink azt mondták, hogy ma inkább pihenjünk és majd holnap megyünk egy kisebb városnézésre.
Rebeka egész délután aludt, én viszont nem tudtam becsukni a szemem. Nevetségesnek tartottam magam(még mindig), mert egy olyan dolgon rágodtam, amin abszolút nem kéne. Áront tegnap ismertem meg. Semmi sem lesz közöttünk. A csók egyszeri alkalom volt. Nem tudsz valakibe úgy beleszeretni, hogy csak egy napja ismered. Képtelenség.
Kezdtem már rendesen haragudni magamra, tehát felálltam és az ajtó felé vettem az irányt. Próbáltam halk lenni, hogy Rebekát ne ébresszem fel. Ez sikerült is. Lementem a földszintre, majd ki az ajtón. Úgy éreztem szükségem van egy kis friss levegőre. Elővettem a mobilom és beírtam anyu számát és videóhivást indítottam.
- Szia, anyu!- köszöntem a kijelzőnek, amin láttam már anya arcát.
- Szia, Dorci! Hogy vagy?- kérdezte anya, majd megajándékozott egy mosollyal.
- Hát jól vagyok, és ti?- kérdeztem vissza. Anyu sóhajtott egyet, majd rámnézett.
- Figyelj, Dorka- kezdte - Te nagy lány vagy már, szóval nem fogok hazudni. Az a helyzet, hogy egyre rosszabbul van.- mondta, majd én egyből rájöttem kiről van szó. A hét éves öcsém, Gergő. Másfél éve diagnosztizálták nála a leukémiát. Még mindig eléggé nehéz számomra is felfogni, nemhogy még anyunak. Miután egy könnycsepp lefolyt az arcomon, mondtam anyunak, hogy puszilja meg helyettem is az öcsém. Ezután letettük.
Átmentem a hotellel szemben lévő parkba és leültem egy padra szellőztetni a fejem. Észrevettem, hogy néhány versenyző is a parkban volt. Köztük Áron us. Ő azonban nem vett engem figyelembe. Pár perccel később azonban felém fordult a tekintete. És végül mellettem helyet foglalt.
- Szia.- szólalt meg egy kínos csend után.
- Figyelj, én nagyon bunkó voltam veled- kezdtem köszönés nélkül- Talán nem így kellett reagálnom. Nem is tudom. Összezavarodtam.- hadartam, majd Áron rám nézett komoly arckifejezéssel.
- Nem. Igazad volt. Itt vagyunk hét napig egy buta olimpiászon. Nem azért jöttünk ide, hogy életünk szerelmét megtaláljuk. Csak azért jöttünk, mert a tanáraink bíznak bennünk. És ami tegnap történt... Azt felejtsük el szerintem.- állt fel, majd sétált el a fiú.
- Akkor azt hiszem késő azt mondanom, hogy beléd szerettem...- mondtam ki halkan, amit ő már nem hallott.