MÉZÉDES;markhyuck

VII.

-7-

—Mit jelentsen ez? - ráncolom a szemöldökömet, nem tudom hová tenni a kérdését.

—Donghyuck, mi történt veled? - teszi le a fotót, amelyet eddig tanulmányozott, majd felém fordul.

—Komolyan úgy gondolod, hogy bármi közöd van az életemhez? - tárom ki a karjaimat felháborodva.

—Az életedhez nem, de hozzád annál inkább. Elvesztetted a családodat, igaz? -halkul el, s a szemeimbe néz.

A düh a szavak hallatára méregként terjed szét az egész testemben.
Elé lépve emelem a tenyeremet, de az utolsó pillanatban meggondolva magamat, arca helyett mellkasára csapok, s ott is felejtem a kezemet, hiszen a keserű könnyeim túlságosan is lefoglalnak.

—Hogy merészeled?-sziszegem üveges tekintettel, egészen közel hajolva hozzá, ezzel is éreztetve, hogy nem tehet meg akármit.

—Nem taposhatsz így valakinek a kemény munkájába, Mark. Ez a hobbid? Felszakítani a soha be nem gyógyuló sebeket? Válaszolj, seggfej! - vágok rá minden mondatom után mellkasára, s akármennyire próbálkozom nem szabadjára engedni a fájdalmamat, az hevesen tör utat magának. Lefolyik az arcomon, majd a szőnyeg elnyeli, mintha soha sem létezett volna.

A karjaiba zárva szorít magához, érzem rajta, tisztában van azzal, hogy egy ölelés nem segít a helyzeten, viszont nem tehet mást. Kétségbeesetten szorít magához, én pedig csak szipogva markolom a felsőjét.

—Nem akartalak megbántani-suttog a tenyerét óvatosan simítva az arcomra, így letörölve a könnyeimet.

—Seggfej vagy-motyogok a karjaimat visszaejtve testem mellé.

—Tudom - érzem a leheletét a bőrömön. Remeg.

Begörnyedve hajtom a fejemet a mellkasának, lehunyom a szemeimet, s felsóhajtok.

Pár perc múlva megtöri a csendet, egy olyan kérdéssel, amire ebben a helyzetben nem számítottam.

—Kérsz teát?

🌾

—Látom, otthon érzed magadat - figyelem rosszallóan a férfit, a fejemet a konyhapultra hajtva.

—Csitt, mindjárt kész a teád. Hidegen vagy melegen? - pillant félre, mivel mögötte vagyok.

—Hülye vagy? Még szép, hogy hidegen. Ki az a szerencsétlen, aki képes meginni melegen? - fintorodom el, s pillantok fel rá, hiszen a tekintete szinte azonnal rámtapad.

—Én? - billenti oldalra a fejét, kissé ledöbbenve az előbbi kijelentésemen.

—Egy szerencsétlen vagy - mosolyodom el halványan, s felnevetek. —Nem hiszem el!

—Mégis mi olyan vicces ezen? - cicceg a szemöldökét ráncolva.

A kialakult helyzetet túlságosan is mulatságosnak találom. Vagy csak egyszerűen jólesik, hogy valaki törődik velem.

Ki tudja?