MÉZÉDES;markhyuck

VIII.

-8-

Kedves naplóm.

Olyan magányos vagyok.

S mégis annyira,de annyira szerelmes.

Csak még fogalmam sincs,hogy pontosan mibe.

—Mit csinálsz?

A magány által létrejött tömény csendet úgy hasította darabokra a hangja, hogy a testem kénytelen volt összerezzenni.

Csak megijedtem.

—Rajzolok.

—Megnézhetem?

A tekintetemet összekulcsolom az övével, majd aprót bólintva fordítom felé. Az arcom lassacskán perzselődni kezd, ahogy a szemem sarkából felfedezem az ajkaira húzódó félmosolyt. Valószínűleg az váltotta ki belőle, hogy megpillantotta magát a papíron.

—Ki ez a sármos férfiállat? - simítja ujjait az állára, miközben a falnak dől mellettem.

—Ostoba! - ráncolom rosszallóan a szemöldökömet a bugyuta megjegyzését követően.

Csak annyira vesz komolyan, mint én saját magamat. Egy halk kuncogást elengedve foglal helyet mellettem, a lábait lelógatva az erkély peremén.
A fejét a vállamra döntve fújja ki hosszan az eddig tüdejében raboskodó levegőt,miközben lehunyja a szemeit. Arrébb húzódva nyekkenek, ahogy a karom a rácsnak nyomódik.

—Ne érj hozzám - pöckölöm meg a fejét zavartan.

—Miért ne?

—Mert? - vonom fel a szemöldökömet—Nincs miért magyarázkodnom neked! A nem, az nem.

—Ez nem rendes válasz. Donghyuck, ne légy ilyen zárkózott a hyungoddal szemben! - tápászkodik lassan fel—Főztem teát, jót fog tenni az idegrendszerednek. - hagy engem egyedül az erkélyen, s a magány keserű csendje ismét elkezd behálózni.

Ezúttal nem hagyom magamat, gyorsan felpattanva sietek a férfi után —Mark, nem megyünk el valahova?

—Mondjuk egy randevúra?

—Ew, inkább maradjunk itthon-rázom meg a fejemet, majd dobom magamat az ágyamra,s percekkel később ő is követ.

—És ha elhívnálak egy randevúra? - fordul felém, de én nem terveztem hasonlóan cselekedni.

—Nem hiszem, hogy elmennék veled.

—És a szemembe sem tervezel nézni?

A szemeim lehunyva rázom meg óvatosan a fejemet. Ugyan, minek. Hirtelen megérzem, ahogy a fejem két oldalán benyomódik a matrac, s egy langyos fuvallat éri el az arcomat.

—Mit csinálsz? - ráncolom a szemöldökömet, de továbbra sem nyitom ki a szemeimet. Egészen addig, amíg nem erre kényszerülök a meglepettség miatt, amit az ajkai okoznak. Az enyémeken.

—Mi a faszt csinálsz? - motyogok a puha párnácskák közé.

—Fogd be, csak lazulj egy picit el. Józanon sokkal kellemesebb.

A vállaim megrántva támasztom a karjaimat a nyakába, ezzel picivel közelebb vonva magamhoz. Furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy a forró ajkai birtokba veszik az enyémet, majd szépen lassan elszakít minket a külvilágtól.

Egyetlen csókkal.