MÉZÉDES;markhyuck

IX.

-9-

Kedves Donghyuck naplója!

Nem tudtam, hogy naplót vezet.

Ui.:AZ EGÉSZET ELOLVASTAM!!!

—Mark Lee!

A hálószoba ajtajára csapva állok meg a falap előtt, s idegesen próbálok meg bejutni, de az zárva van.

—Hogy lehetsz ennyire pofátlan?! - dörömbölök feszülten.

Az ajtó hirtelen nyílik, a kanadai fiú pedig lehunyja a szemeit, majd az arcára mutat.

—Ide kérem.

-

—Meddig leszel még durcás? Olyan szépen írsz - lóbálja a lábait a fiú, az erkélyen ülve.

—Ettől független nincs jogod a magánéletemben turkálni.

—Édes, a magánéleted része vagyok.

Rosszallóan pillantok le rá, s meglep, hogy felveszi a szemkontaktust.

—Ne nézz így rám - sóhajtok fel lehunyva a szemeimet.

Mellé lépve, komótosan leülök, a vállamat az övének döntve.

—Most mi lesz?

—Mit tudom én, bámulunk a távolba. - suttogok a fejemet a vállára hajtva.

—Naplemente-halkan beszél, érzem a buksiját az enyémre ejti.

—Hé.

—Hm? - lassan emelem fel a tekintetemet, egészen az arcáig.

—Van kedved smárolni? - billenti oldalra a fejét, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Elvörösödve pillantok az ajkaira, majd vissza a szemeibe. A fejem elfordítva tördelem az ujjaimat. Hogy tehet fel egy ilyen kérdést, ennyire egyszerűen? Én még válaszolni sem merek rá. Az ajkaim rágcsálva bámulom a cipőm orrát, s igyekszem nem megszédülni, ahogy lepillantok az utcára. Jó magasan vagyunk.

—Látom rajtad,hogy fejben tereled a témát - kuncog a kezét a combomra csúsztatva.

—Mi mást tehetnék? - sóhajtok fel frusztráltan. Idegesít.

—Eddig még csak részegen kezdeményeztél csókot. Kíváncsi vagyok, milyen lenne józanon.

—Nem fogod megtudni. Kibaszott részeg voltam aznap este.

Felállva nyitom ki az erkély ajtaját, majd belépek a szobába—Viszont szívesen elmennék valami szórakozóhelyre-torpanok meg, ahogy a fejemben ködösen feltűnnek az éjszaka emlékei, amikor először smároltam le Mark Leet. Fúj.

—Én biztosan nem állítalak meg. Sőt, veled tartok - siet utánam—Kapd össze magad! - lép a bejárati ajtóhoz majd pár pillanattal később, már el is hagyta a lakásomat.

Leülök a tükör elé,igyekezve elkerülni a saját tekintetemet. A saját szemembe nézni a legkellemetlenebb.
A hajamba túrva söpröm el a kósza kis tincseimet, majd pillantok a kukában pihenő festékekre.

Vajon mi lenne, ha egy picit feldobnám a külsőmet...

Ettől még férfi vagyok. Mark pedig elmehet a francba! Én így érzem magamat jól,akkor is,ha szerinte ez nem férfias!

-

Éget a tekintete. Mégpedig lyukat a hátamba.S talán nem is csak oda.

—Megtennéd, hogy nem bámulsz?

—Ha azt akarod, hogy ne bámuljanak,kérlek ne ragyogj ennyire.

—Lee, légy oly szíves,s ne idegesít fel,amíg nem kaptam alkoholt a kezembe,mert ha kapok, az első az lesz, hogy fejbe váglak vele!

Kuncogva siet utánam, de a tekintetét továbbra is rajtam legelteti. Kíváncsi vagyok,mi lehet olyan ragyogó az öltözékemben. Vajon a fekete bőrnadrág, amelynek az anyaga úgy feszül a combomra,mint az éjszaka kellemetlen sötétje a városra? Esetleg az ingem,amit a nadrágba türve kissé hordhatóbbá tettem? Vagy a fekete hajszínező? Oly mindegy. Utálom a ha bámulnak, de mégis minden alkalommal teszek érte,hogy ezt tegyék. Olyan lehetek,mint egy naiv kislány.

Milyen költői vagyok ma éjjel.

De tény, imádom, amikor a kanadai férfi arca vörösebb, mint egy érett paradicsom.

Főleg, mikor erről mind én tehetek.

—Lesz pár ismerős. - motyogok belépve az épületbe.

Nem kapok választ, csak egy apró biccentéssel jelzi, hogy tudomásul vette, amit az imént közöltem vele.

S szinte azonnal meg is pillantok egy arcot, amely a többivel ellentétben, kicsit sem idegen. A japán fiú is észrevesz, mosolyogva lép élem, majd zár a karjaiba, ezzel üdvözölve.

—Feltételezem,ti már ismeritek egymást.