MÉZÉDES;markhyuck

V.

-5-

Kedves naplóm.

Fogalmam sincs, hogyan kerülhettem vissza a saját szobámba. Hiszen az imént még Markkal beszélgettem.

Donghyuck, te barom.

Fáradtan ejtem a fejemet a billentyűzetre. Mindenem sajog. És semmire sem emlékszem. A gondolatok hevesen foszlanak szét a fejemben, amikor a tegnap estét próbálom meg felidézni.
Vajon Mark vitt haza? Elbírt?

A telefonom hirtelen csörögni kezd. Összerezzenve pillantok le a kis tárgyra, amely kizökkentett a gondolatmenetemből.

—Ki az?

—Hah? Haechan?

A fiú összezavarodott hangja borzasztóan zavarja a fülemet. Ő hív fel, s még értetlenkedik.

—Igen, én vagyok, mivel engem hívtál.

Feszülten várom, hogy megmagyarázza, miért is zargat munka közben.

—Nem téged akartalak hívni, bocs haver. De előbb-utóbb elértem volna hozzád is.

Hangja megremeg a kis kuncogástól, ami egyre inkább idegesít türelmetlenségem miatt.

—A srácokkal tartunk egy szilveszteri házibulit. Szeretném ha eljönnél, fogadni mernék rá, hogy a karácsonyt is egyedül töltötted.

Nem éppen.

—Neked is lesz ott ismerősöd,ne parázz.

—Még meggondolom, kösz a lehetőséget -s le is teszem a telefont, mielőtt még japán barátom belekezdene a részletekbe, amit semmi kedvem végighallgatni.

—Így akarsz jönni?

—Talán problémád van a koalás pizsamanadrágommal?

—Így nem lesz soha senkid. - nagyot sóhajt, miközben ledobja magát az ágyamra. -Na, pakolj ki, lássuk miből élünk! - hajítja felém párnámat, amit én nindzsa ügyességgel kapok el.

—Ki mondta, hogy egyáltalán szükségem van akárkire? Remekül megvagyok egyedül is.

—Vicces vagy, mostmár viszont légyszíves vedd komolyan a dolgot! Aggódom érted, szükséged van valakire, aki mindig foghatja a kezedet.

—Megható.. - mordulok fel, miközben kinyitom a szekrényt.

-Úgy gyere ki ebből a szobából, hogy még a legheteróbb férfi is megőrüljön érted!

S magamra hagy a helyiségben.

Szavaira muszáj megforgatnom a szemeimet. Az ingek közt kezdek kutakodni, majd előhalászom a kedvencemet. Hófehér, az anyaga selymes. Tekintetem a tükörre vezetem, közelebb lépek magamhoz, s helyet foglalva felteszek egy kis szájfényt.

Férfi vagyok.

Az sem baj, ha picit kihúzom a szememet.

—Kész vagyok - lépek ki az ajtón, tekintetemmel a fiút keresve.

Karba teszi a kezeit, az ajtófélfának dőlve mér végig, majd ajkait egy elismerő mosolyra húzza.

—Igen, mostmár kész vagy.

Fullasztó hőség van idebent. Rengetegen vannak a kis lakásban. Zavartan próbálok eljutni az erkélyhez, de olyan érzésem van, mintha egyre csak távolodnék az oxigénforrástól.
Bármerre nézek, mindehol csak emberek. Ismeretlenek.

Valaki mindig fogja a karomat, amíg elhalad mellettem, így kissé lejebb taszítva engem. Az alkoholtól ködös tekintettel nézelődöm, s azt sem veszem észre, mikor a tömegből egy kar kinyúlva magához húz.

—Nem hiszem el, hogy mindig csak a baj van veled.

Felnézve szugerálom egy ideig az ismerős vonásokat, majd mintha a világ legnagyobb rejtélyét fejtettem volna meg, felkiáltok—Mark!

—Ülj le, igyál egy kicsit - nyújt felém egy pohár vizet —Hazakísérlek-fogja meg kezemet, s húz maga után.

A frisslevegőtől már nem sajog annyira a fejem, de még mindig émelygek.

—Téged nem lehet egyedül hagyni-lök a kanapéra, arra az apró tényre még ebben az állapotban is rájöttem, hogy nem otthon vagyok.

Kuncogva terülök ki, a szemeim lehunyva dörgölöm az arcomat a kanapé karfájához.

—Mark, ő az új legjobb barátom-mosolygok a szófával szemezve.

—Túl sokat ittál - veti le magát mellém, én pedig nevetgélve bújok azonnal vállához, fél szemmel arcát kémlelve.

—Féltékeny vagy? - kuncogok —Ha ez megnyugtat neked jobb illatod van, mint a kanapénak.

Picit megemelkedve billentem oldalra a fejemet,szuszogva tanulmányozom helyes vonásait, percekig csak bámulom a szemeit amelyek olyanok, mint két üveggolyó.

—Hallod, neked igaziak a szemeid?

—Igen? - ráncolja szemöldökét.

—Megfoghatom? - pislogok arcára simítva tenyeremet —Igazi vagy te egyáltalán?

—Borzasztó vagy, Donghyuck.

Némán figyelem szemeit, amelyek olyanok, mintha egy galaxisba nyerhetnék rajtuk keresztül betekintést. Igen, valószínűleg az agya helyén csak egy nagy űr tátong. A gondolatra muszáj vagyok ajkaimat egy apró mosolyra húzni.

Nem tudom mikor, s hogyan kerültem hozzá annyira közel, hogy megmondhassam milyen ízűek az ajkai.

A szemeim lecsukódnak, ahogy ajkaim újra, s újra az övéire illesztem.