𝐓𝐚𝐭𝐭𝐨𝐨𝐞𝐝 𝐨𝐧 𝐦𝐲 𝐡𝐞𝐚𝐫𝐭 | 𝐓𝐚𝐞𝐲𝐨𝐧𝐠 𝐟𝐟.|

5.

Édes suttogásra nyitottam ki szemem, és nagyon jó volt végre, hogy nem az ébresztő rikácsolását kellett elviselnem.

-Mira, ülj fel hoztunk gyógyszert. Vedd be és alhatsz tovább- elsőnek teljesen biztos voltam benne, hogy csak álmodom Taeyong hangját, de mikor hozzám ért, hogy segítsen felülni, rájöttem, tényleg ő ül mellettem.

-Mérjük meg elsőnek a lázad, oké? – még teljesen kába voltam, így csak bólintottam és elvettem a lázmérőt tőle. – Hoztam gyógyszert, amit mindjárt be tudsz venni majd a teával amit hoz Michi.

-Köszönöm, és ne haragudj, hogy most neked is gondot okoztam. – hálásan néztem rá amiért még mindig itt volt és segített.

-Ne kérj bocsánatot, természetes, hogy segítek nektek, de egy dolgot még mindig nem értek. Miért nem hívtál fel valakit? Vagy taxit? Igazából ott is maradhattál volna a vihar végéig, mert úgyse zárják be az épületet. – értetlenül nézett rám és már én se értettem, hogy miért indultam el egyáltalán.

- Nem tudom, igazából előszőr akartam telefonálni, de aztán rájöttem, hogy senki nem tudna kocsiba ülni, mert mindenki itt volt, a többiek pedig nyilván azért nem itt voltak mert más dolguk volt. A taxi meg nem tudom nem hiszem, hogy akkor jött volna értem és csak haza akartam már jutni. – a lázmérő csipogva jelezte, hogy kivehetem. – 39.3

-Baszki ez magas nagyon – idegesen túrt hajába, és muszáj megjegyeznem, hogy nagyon jól nézett ki közben. Jóságos ég mit beszélek én? Megbolondít ez a láz már komolyan. – Nem csinálhatsz ilyet többet oké? Egy hét múlva debütáltok, és rengeteg helyre kell majd mennetek. Vigyáznod kell magadra. – ismét aggódóan nézett, és miközben beszélt Michi is megérkezett.

- Istenem, te lány! Annyira hülye tudsz lenni néha, de komolyan! Amint meggyógyulsz esküszöm, hogy kinyírlak! – a kezében lévő teát Taeyongnak adta és úgy ölelt meg.

-Ez aztán bíztató – szemöldök ráncolva néztem barátnőm válla fölött, a nevető fiúra. Remek, legalább jól szórakozik. -Mennyit aludtam?

-Még csak egy órát, de most ha beveszed a lázcsillapítót aludhatsz tovább. -kezembe adta az említett gyógyszert és a teát. – Öhmm, Michi kérlek ideadnád az izét... öhmm tudod a...- szerencsétlenül makogtam összevissza és csak reméltem, hogy megérti mire gondolok. Egy pillanatig értetlenül bámult, majd megvilágosodva bólintott de mielőtt a kezembe nyomta a pirulát, ami nyugodt alvásomat biztosította, aggódóan rám nézett. – Nem leszel rosszul? Elég erős a lázcsillapító is, nem kéne hagynod ezt most?

-Nem - direkt nem néztem Taeyongra, mert semmi kedvem nem volt magyarázkodni. A lányokon, apáékon és Johnnyn kívül senki nem tudja a teljes igazságot. Annyit tudnak, hogy anya régen meghalt és ezért költöztünk ide, de nem is baj. Így is rossz volt amikor valahogy feljött a téma és sajnálkozva néztek rám. Utáltam ha sajnáltak. Mikor idejöttünk sokkal jobban voltam és a tizenegyedik után már nem volt szükségem az altatóra, csak néha szedtem a pánikrohamok miatt, az arra felírt gyógyszert. Pár hónapja kezdtek újra előjönni a rémálmok, és már egyre gyakoribbak voltak és erősebbek mint azelőtt, ezért veszem be mindig alvás előtt inkább. Erről már Johnny se tud és ha rajtam múlna a lányok se tudnának róla, de egyszer amikor nálunk aludtak megtalálták a fiókomba, és akkor kiszedték belőlem.

Még megittam az összes teámat, majd miután Michiék kiindultak már teljesen kényelembe helyezkedtek, de Taeyong még vissza fordult, így muszáj voltam újra rápillantani.

-Engem is hívhattál volna, mégis inkább gyalogoltál a viharban. Miért?

-Nem tudom a számod- olyan gyorsan akartam szabadulni ebből a helyzetből, hogy végig se gondoltam mekkora hülyeséget mondok, amit ő is érezhetett mivel csak hitetlenül felnevetett és a fejét rázva kilépett.