𝐓𝐚𝐭𝐭𝐨𝐨𝐞𝐝 𝐨𝐧 𝐦𝐲 𝐡𝐞𝐚𝐫𝐭 | 𝐓𝐚𝐞𝐲𝐨𝐧𝐠 𝐟𝐟.|

7.

-De most komolyan, hogy lehet előszőr a tejet utána pedig a műzlit? Akkor csak ott lebegnek a tej tetején, és úgy tökre nem finom. – meglepődtem, hogy mennyi mindenről el tudtunk beszélgetni. Persze elsőnek tökre kellemetlennek éreztem ezt az egészet, de hamar feloldódtam és jól éreztem magam. Annyi mindent tudtunk meg egymásról, és olyan természetesen és nyíltan tudtunk beszélni minden témáról, hogy olyan érzésem volt mintha már évek óta legjobb barátok lennénk.

-Miért talán elázva finom? Úgy még undorítóbb. – hitetlenül ráncolta a homlokát, és bár volt benne igazság, büszkeségem nem hagyta annyiban.

-Dehogy ázik el, csak ha úgy hagyod sokáig, de minek hagynánk úgy? És különben is sokkal jobb ha kicsit puhább, mert úgy finomabb.

-Lehetetlen vagy. – hátra hajtotta fejét, és úgy nevetett.

-Én? Áá dehogy... - ördögi vigyoromat rávillantottam, majd hátra dőltem és vigyorogva bámultam tovább a csillagokat. Mellém dőlt és a hirtelen csöndből ítélve valószínű, ő is elgondolkodott. Ahogy ránéztem egyből feltűnt, hogy nagyon böki valami a csőrét, és egyből leesett, hogy min gondolkodhat. Úgy éreztem semmi gond nem lenne ha tudná, és különben is azok után ahogy múltkor segített, és most ahogy beszélgettünk, teljesen biztos voltam benne, hogy bármit elmondhatok neki. Hiába tűnik ridegnek és távolságtartónak elsőre, hihetetlen mennyire más ha kicsit megismeri az ember.

-Kérdezd meg nyugodtan. – teljesen felé fordítottam fejem, és így néztem rá.

-Milyen gyógyszereket szedsz? – ő is felém fordult, így már egymást nézve feküdtünk.

-Altatót a rémálmokra, nyugtatót a pánikrohamokra. – némán kérdezte szemével, hogy kérdezhet-e még vagy nem, mire csak aprót bólintottam, és lehunytam a szemem. Elmondom neki. El szeretném mondani neki.

-Milyen rémálmokra?

-Mielőtt ideköltöztünk... - megremegett a hangom, így inkább mély levegőt vettem, mielőtt újra neki kezdtem volna.

-Nem muszáj beszélned róla. – bátorítóan kezemre fogott, és rám mosolygott. Csak bólintottam, ezzel jelezve, hogy de, szeretnék csak összeszedem magam.

-Mielőtt ideköltöztünk volt egy autóbalesetünk. Nekem és anyának. Csak egy pillanat volt az egész, amíg a másik sávból áttért a miénkbe egy autó. Annyira hirtelen és gyorsan jött, hogy esélyünk se volt kikerülni. Mi lesodródtunk az árokba, a másik autó pedig csak elhajtott. Páran megálltak és próbálták segíteni, de be voltunk teljesen szorulva és így nem értek el, csak a mentőket tudták hívni. Végig néztem ahogy anya meghalt. – még mielőtt kibuggyant volna az első könnycsepp, letöröltem. Nem akartam sírni. Túl sokat sírtam már, és ez semmit nem változtat, csak azt éri el, hogy sajnáljanak. De az nem hozza vissza nekem anyát. - Nem tudtam segíteni neki, pedig akartam. Én tényleg segíteni akartam neki, de mozdulni se tudtam, egyrészt a sokktól, másrészt be voltam szorulva és mozdulni se tudtam. Tehetetlen voltam. Három hétig feküdtem korházban, és csak akkor fogtam fel amikor hazaértünk. Nem várt már rám az ajtóban, hogy megöleljen és kifaggasson, hogy hogy vagyok. Nem aggódót miattam. Nem aggódott apa miatt. Nem aggódott, mert már nem volt. – újra megtöröltem szemeimet, és már nem néztem rá. Nem akartam, hogy gyengének lásson, és leginkább nem akartam látni a sajnálatot szemeiben. – Emlékszem az első kontrolra mentünk amikor előszőr kaptam pánikrohamot a kocsiban. Akkor küldtek el pszichológushoz, és akkor kezdtem el szedni a gyógyszereket rendszeresen. Egy év múlva költöztünk ide, mert semmi nem tartott már ott minket. Csak anya munkája miatt voltunk ott. Az ottani rokonokkal sose voltunk annyira jóban, így egyáltalán nem volt nehéz otthagyni mindent. Találtunk itt egy jó pszichológust, és újabb egy év múlva már kocsiba tudtam ülni. Akkoriban találkoztam Younghoval is. Végül itt új életet kezdtem, és most itt vagyok, és azt hiszem azt mondhatom, hogy minden rendben van. Nem dolgoztam fel teljesen, mert az lehetetlen, de elfogadtam. Kaptam egy új esélyt amivel éltem is. Már csak azt remélem, hogy büszke rám. – keserűen elmosolyodtam ahogy előtörtek az emlékek. Nekem volt a legeslegjobb anyukám. Szinte a legjobb barátom volt. Mindenben segített, és ha oltári nagy hülyeséget is csináltam, mellettem volt. Jobbat nem is kívánhattam volna nála.